Mesék a Falvakról!

Bátorkodtam nyitni egy új topikot, remélem senkit nem zavarok ezzel

Az előző klánjaimban is volt egy egy ilyen "téma" ahol kiélhettem fecsegési hajlamaimat.
Remélem ez most is elnyeri majd tetszéseteket. Ha másoknak is vannak írói vénái, és írna egy két rövid történetet örülnék neki, és ha tetszik amit írogatok, szivesen fogadom a véleményeket, ha nem, akkor is.
Annó a kezdetekkor a képzeletemben megszülető történetek tették számomra színesebbé ezt a játékot, e nélkül kevésbé volt érdekes, hát gondoltam akkor itt most újraindítom, hátha újra elkap az ihlet

Nos akkor az egyik ilyen történet (előre bocsi azoktól akik esetleg már olvasták), még régebbről való, gondolom sokan emlékeztek még arra az ominózus napra, amikor az S3 szerveren visszaugrottunk egy nappal, ennek ispirációjára készült a következő:


A nap amit elfújt a szél.

CSendes volt a nap, mindenkinek szorgosan dolgoztak a munkásai. Az asszonyok a búzamezőkről hazatérve ebédet főztek családjuknak. Vegyes kis falu volt, a férfiak között volt ki épp a bányákból tért hazafelé, vagy fákkal megrakodva tértek haza az erdőkből, vagy téglakkal az agyagbányákból.
A gyerekek visongva játszottak az udvaron és szájtátva figyelték ahogyan a bátor katonák visszatérnek zsákokkal megrakodva csatáikból, és heves csókokkal halmozzák el asszonyikat a viszontlátás örömére.
Kicsiny falvamban nagy volt az öröm, megérkezett az új fegyverkovács is. Nagy elvárásokkal vártuk már mindannyian, nem lesz könnyű dolga, mert nagyapám hagyatékát folytatja majd, aki kitűnő kovács volt a maga idejben.
Este a követek is megérkeztek és jelezték, hogy jól haladunk Travián bolygó rangsorában, már átléptük a bűvös 10000-as számot (a rangsorban), már nem kell ahoz sem sok, hogy a legjobb 9000 között legyünk
Híreket hoztak más falvakról is, volt némi furcsaság is amiről beszéltek, furcsa berregő motoros ördögmasinákról, amikkel más falvak rendelkeznek. Sokan csak lemondóan intettek azzal viccelődve hogy a követeknek biztosan agyukra ment a hosszú út, a gyereknek viszont nem számított, hogy igaz-e vagy sem, ők a meséért rajongtak.
Tudtam, hogy néhány falu rendelkezik már ilyenekkel, és megmondtam népemnek, a fejlőds megállíthatatlan, hamarosan nekünk is lesznek motoros masináink, amikkel a katonák gyorsabban tehetik meg a távolságokat. De amíg az nincs addig is be kell érni egy két lóval.
Egyenőre csak a követeknek voltak lovaik, hogy gyorsan tudják szálítani a híreket, azokat is más falvaktól béreljük, de hamarosan nekünk is lesz lovardánk, igértem bizakodva csekély lakosú falvamnak.
Boldogan tértek nyugovóra a kimondottan csendes és nyugodt napon a falvam lakosai, mint oly sokan mások még Travián Bolygóján. Terveket szőttem, magam is, hamarosan megépül az éttermem, és pékségem, megvendégelhetjük Klántársaim katonáit, kereskedőit. "Nagyon szeretik a krémest"-gondotlam.
De ami ezek után következett arra senki nem számított.
Éjfelet ütött az óra és a gonosz erők készülődni kezdtek. Rég óta tartalékolták erőiket, elaltatva a gyanut a népek szívében, kik nem is selytették hogy ezen az éjszakán oly sok minden meg fog változni.
Sötét megmagyarázhatatlan felhők gyűltek a Bolygó szivében és megindították elsöprő erőiket. A szél feltámadt és orkánokká terbélyesedett, kezdett szétterjedni. Két óra sem telt bele és már a fél bolygót beterítette az a mindent megváltoztató sűrű felhő, a szél süvített fákat tépett ki a helyükről, a kitermelt közeteket porrá morzsolta nagy ereje, épületek dőltek össze szörnyű erejétől, megzavarta a kereskedőket és katonákat kik épp úton voltak, és megváltoztatta irányukat.
Órákig tertotta rettegésben Travián Bolygó lakosait e szörnyű szélvihar. A fákat kitépő szél süvítő hangja félelmet keltett az emberek szívében kik ilyen hangokat nem hallottak még sosem ilyen erejű szélvihar sosem tombolt még ezen a vidéken.
Félelmetes morajlások dörgések és rombolások zajai szűrődtek be a házakba a gyerekek felsírtak, az állatok szédszaladtak. A nők könnyeiket nyeldesve próbálták csitítani kicsinyeiket. A férfiak próbáltálták menteni ami menthető.
Majd ahogyan jött el is távozott a vihar vagával víve sok értéket, és káoszt hagyva maga után.
Reggel újra felsütött a nap és az emberek látták, hogy új nap virrad, újra kell kezdeni mindent, betölteni mind azt az űrt amit a vihar okozott.
Travián Bolygó népének emlékezetében mindez úgy maradt meg, hogy ez volt az a nap, melyet elvitt a szél. Új időszámítás kezdődött.

Aurigorn Hugó

Jó reggelt, szép álmokat, jobblábas ébredést mindenkinek.
Ébredeznek az emberek falvaimban is, egyik mogorvábban, másik derűsebben. A hadurunk ma igen mogorván ébredt, úgyhogy elrendelte a katonáknak, hogy ma reggel portyára mennek. MOndhatom ezek után a katonák sem mondhatták, hogy nagyon derűs volt a reggelük, de biztosra veszem, hogy asszonyaik vidáman fogják fogadni visszatértüket, mert hiába mennek ismert terepre mindig bennük van a félsz hogy elveszítik őket. Gondolom nem egy hálószobában lesz majd hancúr, már csak a feszültség levezetése miatt is, jól esik nekik ez ilyenkor, na, mit tagadjuk...

Fejlődnek a falvaim, a legnagyobb már olyan fejlett, hogy már lassan bontogatnunk kell, hogy újra lehessen építkezni. Terjeszkedünk, telepeseket is gyüjtök már megint, egy két bátor legényt aki válalkozna egy új terület meghódítására, de még tanakodunk merre, hova tovább.

Váram ablakán kihajolva megéreztem a fűszeres tavaszi virágok illatát, és még valamit, a friss péksütemény a ropogós pogácsák és kenyerek illatát, hmmmm meg is éheztem hirtelen. Veszem is kalap-kabátom, és elsétálok a pékségig, harapok valami frisset, vannak ám előnyei annak, hogy ilyen korán ébren van az ember. Délután meg a cukrászoktól kérek majd valami finomságot, talán krémest, mert hát az itteni cukrászok finom krémesének híre nem hiába jutott el már messzi falvakba is, kósza kereskedők és elbóklászott katonák is "áldozatul" estek már ezeknek a krémeseknek.
A Ti katonáitokat is szivesen vendégülátom, kedves Klántársaim, ha nem féltitek őket, hogy nálam ragadnak

Dudolászós vidám reggelt nektek.
Üdv.
Aurigorn Hugó

Húú amindenit, ma is hosszú napom volt...
Hajnalban keltem ahogy szoktam, kinéztem, rezidenciám hálószobájának ablakán és beszívtam a friss reggeli levegő illatát. Elrendeztem, hogy s mint legyen a mai napom, persze nem úgy alakult, de az elrendezgetéssel is eltelt egy kis idő. Mielőtt nekiláttam volna teendőimnek, gyomrom hangos korgással jelezte, hogy itt az ideje ellátogatnom a közeli pékségbe, amíg üres a gyomrom igen morcos tudok lenni reggelente.
A frissen illatozó péksütemények, kalácsok, ropogtatnivalók néha úgy meg tudnak zavarni, hogy sokszor ott válogatok a pult előtt, egy fél órán keresztül, hogy melyiket is válasszam. Persze, rend szerint, miután válsztok, jövök rá, hogy inkább a másikat kellett volna ennem. Egy kedves fiatal, teltkarcsú cukrászlányka szokott engem kiszolgálni e korai órán, és azzal szokott viccelődni, hogy még jó hogy a falvak irányításában és kormányzásában gyorsabban és helyesebben szoktem dönteni, mint a sütik választásakor.
Ma reggel viszont nem viccelődött velem, igencsak szomorkás volt a hangulata és talán sírt is, nem tudhattam biztosan. Kivételesen gyorsan választottam, egy fahéjjasan illatozó porogós nyálkicsordítós almáspitét, és kiosontam az üzletből. Leültem egy közeli fa alatt, az árnyékban, figyeltem az ébredező falut, az éledező természetet ezerszínű virágaival, és jóízűt haraptam a pitémbe!
Majd kicsordult a fogam, és visszakívánkozott az az egy falat is amit lenyeltem, olyan sós volt...
Tudtam én hogy mindig rosszul választok a pékségben, na ezzel az egy pitével kezdődött a mai hosszú napom. (aztán jött a lavina)
Folyt. köv.
Aurigorn

Folyt.
2. rész
Hát, kissé félve, de úgy döntöttem visszamegyek a pékségbe, nem is azért hogy említést tegyek pitém sósságáról, csupán hogy megkíméljem a többi lakót a hasonló élményektől.
Kezemben a pitével (melyből egy falat hiányzott csupán) beléptem a pékségbe, szivélyesen rámosolyogtam a telt idomú leányzóra és megkérdeztem:
- Jó reggelt kedves Alma- merthogy Édes Almának hívják a hölgyikét.- Nem mehettem el szó nélkül, éreztem hogy ma nagyon letört! Lehet, hogy nem rám tartozik, de mondja el mi bántja!
-Ön olyan figyelmes - válaszolta ő, arcán megjelent egy könnycsepp, nem tudhattam biztosan, hogy a meghatottságtól, avagy a szíve bánatától, de megnyílt nekem.- Nem akartam ilyesmivel zaklatni, nem is illik, de ha már ilyen kedvesen megkérdezte, talán elmondhatom. Nincs nekem más bánatom, csak annyi, hogy szerelmes vagyok... - na ekkor már bőgött, itt már erősen gyanítottam, hogy nem a meghatottságtól, és azt is gyanítottam, hogy talán nem a legjobb módját választottam annak hogy megkérdezzem mért sós a pite, de ekkor már késő volt, csak magamat okolhatom, ha felborul a szépen előre eltervezett programom.
-Na de mért lenne ez olyan nagy baj?- kérdem én naívan (persze ez is csak olaj volt a tűzre)
-Hát mert ő nem szeret!- taknya-könnye összefolyt már szegénykének, odanyújtottam néki egy szalvétát seperc alatt elhasználta, meg aztán még vagy háromat, egy lavina hozzá képest, csupán egy kissebb katasztrófa, egy kósza szellő. Dőlt belőle, könnyén, nyálán taknyán kívül ekkor már a szó is, megállíthatatlanul. - Biztosan nem szeret, alig beszéltünk eddig, akár mikor csak bejön, keményen, gyorsan elhadarja mit akar, fizet és kirohan, még a tekintetemet is kerüli, ha meglátja, hogy mosolygok rá, vörös lesz a feje, biztosan az undortól, látni sem bír, és már megy is. Van hogy be sem jön, csak kintről figyel, és beküld valakit, hogy vegye meg neki amit akar. Undorodik tőlem. Biztosan tudom. Pedig mikor először betért még nem volt ilyen, de eltelt egy hét, kettő, én már tudtam, hogy visszafordíthatatlanul belészerettem, és boldogtalan leszek, ha nem lehetek az övé, de akkoriban már kezdett elhidegülni, kerülte a tekintetem. MIndig csak lenézett ha látta, hogy nézem, biztosan észrevette....óáááá...bóáááááhh ... biztos látta rajtam, hogy rajongok érte....
- Jól van na nem kell már úgy sírni! Ha még nem is mondtad neki soha, hogy mit érzel, nem tudhatod hogy ő hogyan érez irántad. Ha sosem beszélgettél vele, honnan is tudhatnád?
- De hát hogyan mondjam el neki, ha szóba sem áll velem, pedig mindig a legfinomabbakat készíten neki, a legfrissebbet, a a legízletesebbet adom neki, mert ha nem lehetek az övé, legalább ezzel kedveskedjek.
-Jaj drága Alma! Hát még nincs veszve semmi, mond hát ki szíved választottja, hátha ismerem és szólhatok pár szót az érdekedben?- azonnal felderült az arca.
- Hát megtenné. De el ne mondja neki, hogy én kérdem, azt nem élném túl...
- Jó, jó megigérem, cseles leszek, nem fogja megtudni, van már benne gyakorlatom. Nos ki lenne az a szerencsés?
- Hát... a Farkas Bátor.-
(" na most veszett el minden" gondotam magamban a vigyor persze ráfagyott az arcomra, csak Alma észre ne vegye elkeseredésemet, asszem ehhez a zsiványhoz, igen rafinált cselre lesz szükség.)
- Bízd csak rám, beszélek én vele, még ma, aztán jövök és hozom neked a híreket!
Na ezzel ki is fordultam a pékségből, még egy szivélyes mosolyt villantottam az igencsak gömbölyded hölgyikére és becsuktam magam mögött az ajtót.
Farkas Bátor... gondoltam, és közben nagyon fújtattam, megfájdul még ma a fejem ez miatt. Az a zsivány! Falvaim hőse, ki minden lánynak elcsavarja a fejét, kósza igéretekkel, habár vigyáz jó hírnevére, minden ifjú hölgy rajong érte, de ha jobban belegondlok nem az a liliomtipró, nem nagyon láttam még közelebbről hölgyek társaságában, igazi lovag, tudja magáról, hogy délceg és jóképű sok csatát megnyert már, de megelégszik annyival, hogy tudja minden nő az övé lehetne, a falvakban... Szegény Alma, el lesz keseredve. Ó a pitéről meg megfeledkeztem. Visszafordultam hát és benyitottam megint az üzletbe:
- Alma kedves, nagy bánatodban besóztad az almáspitét, nézd már meg, melyik sütemény kapott még sót...
- Jaj bolond fejemnek, szégyen hogy még ezt is elrontom, had, adjak akkor helyette egy sósperecet...
Mivel még mindíg éhes voltam, bátran elfogadtam, ezt sem kellett volna, az első falat után cukor ropofott a fogam alatt. Ezt persze már nem törölhettem le az arcomról, Alma el is bőgte magát rögtön, gyorsan beleharapott egybe ő is csak hogy biztos lehessen, hát igen, siekrült összekeverni a sót a cukorral... hiába, szerelemes a szakácsnő.
Ezzel mentem is a dolgomra, ellesz ma egy ideig a leányzó még újrasüti a pékárúit, addig én is szervezkedhetek kicsit.

Folyt köv.
Aurigorn.

Folytatás: 3. rész.

Visszavonultam palotám nyugalmába, emésztgettem egy kicsit a történteket, ha már a süteményt nem lehetett, kitaláltam egy rafinált cselt hogyan húzhatnám csőbe, ezt a gavallért, először kifaggatom, aztán meggyanusítom, és holnap összezárom őket a vár tornyában addig meg előkészítek valami romantikus közeget, meg jól leitatom a lovagot. Ha ez sem segít, akkor semmi.
Bár tervem hadilábon állt, és bár rafinált csavarokkal bővítettem, mégsem éreztem benne az erőt, de ez nem tántoríthat vissza. Magamhoz rendeltem az álmából felriasztott hőst, hogy de tüstént és azonnal jelenjen meg színem előtt.
-Úrnőm! Hívattál! - jött is Farkas Bátor sietve, most is jólfésült, mindig kifogástalan uniformisában, kardjával oldalán, csak a szemei árulkodtak kialvatlanságáról. Komor volt, nem tudhatta mire számítson, ritkán szoktam magamhoz rendelni a katonáimat, hacsak nem a tanácsot hívatom össze.
- Igen hivattalak! Ülj csak le! Kényes kérdésről van itt szó, úgyhogy kertelés nélkül belekezdek, és elvárom, hogy egyenesen, nyíltan válaszolj kérdéseimre! Gyanúba kevertek, és igen kemény vádakkal illettek, de mivel igazságos akarok lenni, nem alkothattam véleményt mindaddig amíg nem hallgatlak meg téged is! Mond hát meg nekem: Van-e olyan nő a falvaimban akinek elcsavartad a fejét?
Na erre nagyon elvörösödött.
- Biztosíthatlak Úrnőm, bár lehet, hogy sok hölgynek meghódítottam a szívét, megrontani egyiket sem rontottam meg. Nem tudom kik illettek ilyen...
-Még én kérdezek!- förmedtem rá, felháborították a vádak, ez jó, haladok.... - Hallottam már én is hírnevedről, a hölgyek körében, azt mondod hát, egyikkel sem háltál még! Jó elfogadom, hiszek neked, és biztosan soknak elcsavartad már a szívét, de van-e olyan közöttük ki a tiédet hódította meg!
-...De Úrnőm, mégis mire jók ezek a kérdések, ki vádol és mivel?
- Ne érdekeljen mindez, válaszolj a kérdésemre, ki az ki neked tetszik, van-e ilyen hölgy a láthatáron! - Lesütötte szemét, és újra lángba borult a feje, tisztára elpirult, nah ettől féltem, ha van valaki más akkor Almának már lőttek. - Tisztáznunk kell a vádakat, ez a te érdeked is, hát válaszolj nekem őszintén, ki az ki elcsavarta a fejed?

A lovag felpattant, nem tudott tovább ülve maradni, tomboltak benne az indulatok, az érzelmek szétszakították lassan a gátakat.

-Ó Úrnőm, te ezt nem értheted. Nem tudom ki vádolt meg de szívszerelmem biztosan nem hisz még nem is tudja hogy szeretem. (" Na ez ma már a második, mi van itt?"- gondoltam)
Egy újjal nem értem még hozzá, és tiszták a szándékaim, máshoz sem értem soha, mindenkivel szemben tartóztattam magam. Nem is tudnék más nőre ránézni, hisz ő olyan gyöünyörű! Barna hosszú hajzata csak úgy libeg , száll a szélben, hátsója oly formás, mint egy érett gyümölcs, mely csak arra vár, hogy beleharapjanak, csípője úgy ring mint egy hinta, jobbra ballra, vágykeltő Istenemre mondom, a szemei ("Tessék! Most ez is belekezdett az áradozásba, tényleg nem értem mi van ma a levegőben, de én kérdeztem, már megint én kérdeztem..."méláztam magamban)... úgy csillognak a szemei mint egy tüzes kancáé, miután jól lecsutaholkam a hátát! ("És közben jön nekem szexuális hasonlatokkal!")És a mellei, ha látná azokat a formás nagy melleket, mint két érett sárgadinnye, úgy libegnek billegnek, mikor ringatózva jár, mindha csak hivogatnának, le föl ugrálnak mint két gumilabda...- közben Farkas Bátor megállt és a plafonra meresztette szemeit, el tudom képzelni, hogy most feküdt be képzeletben a két dús mell közé, látszott, hogy nem itt jár, kénytelen voltam visszahozni a valóságba, megköszörültem torkomat. Naná, hogy megint zavarba jött.
- Elnézést úrnőm, kicsit elragadtattam magam, nem kéne ilyenekkel terhelnem önt.
- És mért nem határoztad még el, hogy nyilvánosságra hozod ezt? Mit kell ezen titkolni.
- Nehéz ez!- magyarázza nekem! Bagolynak, hogy nagyfejű...kisveréb ez még ahoz, hogy én ne tudjam mi fán terem a banán... de hagyom, had beszéljen, ez egy ilyen nap!- Zavarban vagyok ha vele találkozom, elpirulok, nehezen tudom kinyitni a szám, pedig, még csak pár hete ismertem, már tudtam, hogy ha nem lesz enyén abba belehalok. De mit tehetnék, én vagyok Farkas Bátor, mégis bátortalan hogy megszólítsam szívem hölgyét, pedig szinte minden nap betérek az üzletébe, csak hát, kellemetlen mikor rajtakap, hogy folyton bámulom azokat a telt kebleket, belepirulok, olykor megszólalni sem tudok, úgyhogy legtöbbször csak gyorsan elhadarom mit akarok, fizetek, és kisurranok az üzletből! ("Na, el kezd érdekes lenni, ha jó a megérzésem, lehet, hogy mégsem reménytelen az ügy!") Olyan finomakat süt, néha meg szoktam lesni, és tudom, hogy ráadásul nekem külön félre szokott rakni a kedvenc étkeimből, és...
-Már megint elkalandoztál, bökd már ki hogy ki ez a hölgyike!- pirítottam rá türelmetlenül.
-Hát az édes, Édes Alma, az a gyönyör teremtény.
- Jaj Istenem, a szerelem nyíla, meg a nyílasa... ha elkapom jól seggbe rúgom azt a szerencsétlent. - a jó kis eltervezett programom meg ugrott Ámor miatt, kell nekem reggelente pitét ennem.
Na persze innen már könnyen ment a dolog, a toronyházat berendeztettem, egy kellemes romantikus környezetté, megmondtam Bátornak, hogy csak azzal tisztázhatja magát, ha Almának szerelmet vall, és elmondja szándékait. Bevette, a szegény ördög, és nem is volt olyan nehéz doglom mint gondoltam.
Almának küldtem segítséget, hogy süssék meg helyette amit sikerült elrontania és megüzentem neki, hogy azonnal, öltözzön puccparádéba, mert kéretem a rezidenciába, innen már mindenkinek rábízom a képzeletére a továbbiakat, én mindenesetre még sokáig hozdozni fogom azt az igen részletesen ecsetelet "képet", melyet Bátor tárt elém Alma ugráló kebleiről, és végül sietősen elrohantam hogy behozzam lemaradásom a mai programomat illetően. Egy délutánba kellett belesüríteni oly sok mindent, szóval képzelhetitek mennyit rohangáltam. Az a szépen eltervezett kis probram, erre jöt egy Alma féle almás pite, meg egy bátortalan Bátor...

Aurigorn Hugó

U. I. : még közel sincs VÉGE, de a többit majd máskor mondom el

Majd beszélek a rendezővel meglátjuk mit tehetük az ügyen, a karakteremet, meg még keressük, kit ajánlanátok rá?


Na akkor jöjjön egy újabb szösszenet:

Jött a múltkor hozzám egy öreg fegyverkovács. Öszöreg ember volt, 60 év felett járt, borzos szakállába, bele-bele túrt, mélyen ülő szemei azt sugallták, őt sem kímélte az élet. Csendes volt, keményre kérgesedett kezében szorongatta gyűrött sapkáját, úgy járult elém, hogy megkérdezze, letelepedhetne-e szerény kis falvaim egyikében, segítene a fegyverkovácskodában, s bár az idő már meghajlította hátát, és mély barázdákat rótt homlokába, még akad egy s más mit átadhatna a fiatalságnak, kitaníttathatna egy két ifjút a mesterségre, ha befogadnám.

Egyik ifjú haditanácsosom ki épp a szobában tartózkodott, furcsán nézett az öregre, rosszalló pillantását észrevéve, rákérdeztem mit gondol a dologról. Odahajolva hozzám, felhívta a figyelmem arra, hogy nézzem meg hogy néz ki az öreg. Poros a ruhája, alacsony is, ha 170 centi meglehetett, vékonyka, kicsit összetöpörödött emberke volt. Az ijfú nem nézte ki belőle, hogy akár a kalapácsot is képes lenne felemelni még az öreg.

-Nem minden a látszat! - intettem.- Ez az öreg erősebb lehet még nálad is!- mondtam neki, nem is kellett több a büszkeségének.
-Próbára tesz úrnőm? - rökönyödött meg, de persze alig várta hogy bizonyíthasson.
- Ha a fegyverkovács elfogadja a kihívásod, mérettesék össze erőtök! De légy lovag, és hajlott korára való tekintettel engedd meg neki, hogy ő válassza ki a megmérettetés módját.
- Ha az valóban erőmet méri, legyen az bármi elfogadom a kihívást.
- Nos, mit szól ehez a tiszteletreméltó fegyverkovácsunk?
- Nem szoktam én fitoktatni erőmet, Úrnőm, de ha ez kell megmutathatom, hogy ezekben a vén csontokban is van még erő. Nyomjunk hát kezet, ha ez megfelelő kihívás az úrnak is.
- Szkanderezzünk hát, az nekem is megfelel!- vidult fel az ifjú.

Előkészítettem nekik a terepet egy másik szobában, megegyeztek a szabájokban és hozzákészültek.
Az öreg felgyűrte ingujját, a fiatal, megropogtatta csonjait, és nekifeszültek. Nyomták mind a ketten, de továbbra is szinte függölegesben állt mindkettejük keze, erölködött az ifjú arca grimaszba torzult, izzadságcseppek jelentek meg homlokán, az öreg meg csak tartotta magát. Egy kicsit kicsit, és az ifjú jobb helyzetbe került, de lassan már kidüledtek a szemei a nagy küzködésben. Az öreg könnyeden rámnézet kacsintott egyet, én bólintottam,mint aki azt sugallja, ennyiből már talán megtanulta a fiú a leckét, mire megfeszítette az izmait a kovács, és leszorította a fiú kezét az asztallaphoz, mintha csak egy élettelen fadarabot simítana az asztalhoz.

Az ifjú vörösödve fújtatott, és hitetlenkedve nézte az öreget, kissé mintha magyarázatot várna.
- Nem hiszem el, hogy egy 60-as öregúr ilyen könnyedén lenyomott!
- Fiam, nem vagy te olyan kemény mint a vas, pedég én még azt is meghajlítom!

Jót vigyorogtunk mindketten az ifjún, a végén ő is belátta, nem egy kováccsal kellett volna kezdeni, acélosabbak a karjai azonknak, még a legerősebb vitézeknél is, legfeljebb nem forgatják olyan jól a kardot
Felvettem hát az öreget, szállást is adtam neki. Akadtak segédek is akik szivesen megtanulták tőle a mesterséget.

Egyszer egyszer mikor a műhely felé jártam, hallottottam a szabadidejében mesélget az ifjaknak, a dalnokunk sem volt rest, hogy meghallgassa őt, néha kifogy az ötletekből, hogy miről irjon egy új dalt.
Nem kellett sok és már hallhattam új szerzeményét, melyet a fegyverkovács tiszteletére írt, szomorkás ballada lett belőle, imígyen szólott:

"Tél fut az éjen át, nyílik a jégvirág,
Új bölcsőben sírdogál egy élet
Apja emeli föl, ebből a gyerekből
Fegyverkovács lesz, ha addig élek

Így is lett, bizony, de szólt egy szép napon
Ne csináljunk soha többé fegyvert
Nem lesz háború, könnyes, szomorú
Boldognak látok majd minden embert

Kis harangot önt, vándorruhát ölt
A haranggal a világot bejárja
Halkan zeng a dal, mit senki meg nem hall
S nevet rajta mindenki, ha látja

Egy nap visszatér, megáll, alig él
Már nem az, ki elment lehunyt szemmel
Apja jót nevet, nyisd ki két szemed
Ilyen a világ, s kell a fegyver

Tudom, tudom, tudom, tudom, fáj a szíved
Ohhh Mégis, mégis, mégis, mégis meg kell értsed
OhhhTudom, tudom, tudom, tudom, fáj a szíved
Ohhh Mégis, mégis, mégis, mégis meg kell értsed...."
/Omega/

Itt a mese vége, ALUDJATOK VÉGRE!!!

Aurigorn Hugó

Furcsa álmom volt az éjjel. Gyerek votam és be voltam zárva egy szobába több száz másik gyerekkel. Mindannyian játszottunk, valamilyen játékot. Mindenkinek megvolt a maga kis kütyüje. VOlt akik másokkal játszottak, akik megosztották a játékot egymással. Olyan volt, mintha a szoba minden hangot elnyelne. Nem tudtak beszélgetni egymással, mert nem jött ki hang a torkukon.
Ha megpróbáltak is beszélni, a hang elveszet, mintha egy szivattyú szívta volna el a szobából, mielőtt még elért volna a címzetthez.

Voltak akik feltalálták magukat, és a földbe (merthogy nem beton volt a padló csak úgy natúr a föld) fával írásjeleket róttak, úgy kommunikáltak egymással. A Gyerekek közül voltak akik megkülönböztetett bánásmódban részesültek, ők színesek voltak álmomban, több jogot kaptak a többieknék( akik szürkék voltak vagy a barna különböző árnyalataiban pompáztak). Volt aki ezt jól használta ki volt aki nem.
Voltak köztük olyanon akik törődtek a többiekkel, ha kaptak valami pluszt(új játékot, finomabb ételeket, meleg takarót), megosztották a színtelenekkel, segítettek azoknak akik nem tudtak olyan ügyesen játszani mint a többiek. De volt jónáhány olyan színes is, akit nem érdekelt a többiek sorsa, mikor játék idő volt, játszott, mikor alvás volt aludt, mikor enni kellett evett. Közömbösek voltak, mintha más világban élnének. Közösködni pedig végképp nem közösködtek, nem voltak hajlandóak megosztani másokkal azt amit kaptak.

Néha az éj leple alatt gonosz árnyak belopóztak, és egy-egy szürkének, barnának ellopták vagy megrongálták a játékát. Reggelre mire felébredtek, hült helyét találták a játékoknak, vagy azt látták, hogy használhatatlanok. Ilyenkor egy kettő a szinesek vagy barnák közül, kölcsönadta saját játékát, megvígasztalta a kifosztottat.

Egyszer az egyik barnának furcsa gondolatai támadtak. Mikor már mindenki kezdett elfeledkezni róla mi az a beszéd (kivéve, akik naponta rótták egymásnak az írásjeleket a porba), neki felrémlett egy furcsa belső érzés, egy hang, egy dallam. Dúdolni kezdte, ahogyan ő hitte, hogy dúdolni kell, bár nem lehetett hallani. Csak a fejlben hangzott el a dallam, az az édesen csengő, néhány hanglejtés. CSak a gondolataiban játszotta le (mint egy régi emléket), újra és újra, mintegy felakadt lemezt.
El kezdte felírni a dallamot, a szöveget, egyre több jutott eszébe, és egyre többen érdeklődtek az iránt, mit csinál. Egy kissebb csoport összgyűlt minden nap, és újra és újra fáradhatatlanul felvésték a falra a padlóra, a porba, ahova csak tudták a dallamot, mely egyre többekbenébresztett fel régi emlékeket és szépen lassan egyre többen kapcsolódtak be ebbe a mozgalomba, egyre több gyereknek jutott eszébe, milyen szép is volt a hang, milyen szép volt anyjuk hangján hallgatni az altatódalokat ami biztonságos menedéket nyújtott az éjszakai szörnyektől.

Néhány különc a színesek közül, egyszerűen nem akarta észrevenni ennek a kis csoportnak a ténykedését, színeik úgy elkápráztatták őket, hogy nem is akarták észrevenni a némán éneklők csoportját, akik viszont eldöntötték, hogy márpedig, ha mindannyian együtt énekelnek és összkapcsolódnak biztosan meghallja valaki a hangjukat, ha mindannyian együtténekelnek.
Ez a sötét árnyaknak nagyon nem tetszett, és egyre többször rongálták, a dúdolók játékait, és vettek el tőlük egyre többet és többet, hátha ezzel megfenyíthetik, megkeseríthetik őket.

És fáradalmas hosszú munkával végre a gyerekek ezen egyre bővülő csoportja elérte, hogy mindenki rájuk figyeljen és együtt dúdolták a dalt, egy szívdobbanásra, egy gondolatmenetre, és végre áttörte a hang a csendet. Több száz gyerek hangja szólalt meg egyszerre, ahogyan legyőzték a némaságot, a hangtalan szellemek világát. Angyalok énekének tűnt, szárnyaló dallama áttört a gonosz árnyak falán, és azoktól való félelmen, ekkor már tudták, együtt legyőzhetetlenek.

Aurigorn HUgó

U.I.: köszönöm mindenkinek az aktivitást, és hogy tagja lehetek, ennek a kivételes ÉKES csapatnak, különösen, az új kis klánom tagjainak, kik itt a fórumon is hallatják hangjukat

Kind Qka kérésere hamarosan megszületik valami hősös, háborús történet is, ha már itt vagyunk a traviánban, addig is, egy kis könnyed bemelegítő:

Furák ezek az ácsok. Nem tudom mért csináltál, de beépítettek egy akasztófát a rezidenciába, láttam miközben épült.

Biztos igazuk van, meg kell torolni ha valaki megtámad minket és bár hóhérünk nincsen, van egy két agresszívebb ember a falumkban főleg a flúgos Bit Eme, használható alapanyagnak mondanám, ha egyszer szükségünk lesz egy hóhérra.

NA de ma már "pacigoltam" egyet, két hátaslovunk most jóízűen falatozik a szalmából, és már további befektetéseket is tettünk. Már 4 harci lovunk is van, de bár a lovak már harciak, a rávaló katonák még nem elég edzettek hozzájuk, persze a falu népének legnagyobb szórakoztatására, ugyanis örömmel nézik ahogyan le-le potyognak a lovakról a kiskatonák, és jókat kacagnak rajtuk.

Ez volt a mai attrakció, na meg persze, hogy felépült rekordsebességgel a rezidencia.
Megérdemelt pihenésem után, eseményre ébredtem másnap reggel.

Mint említettem, csodálkoztam az építőkön, hogy mért kellett azt az akasztófát beépíteni a rezidenciába, hát úgy tűnik lehetett valami megérzésük, vagy az is lehet, hogy a falusi boszorkától kérdezték, meg, de ma reggel már hasznát is vettük.
(Ennek a boszorkának jók a megérzései, nem tudom holnap mit fog csinálni, de nem bánnám, ha feltámasztana néhány katonánkat )

Néhány "kedves" szomszéd úgy gondolta, kikémleli a falunkban állomásozókat, nem tudom mire gondolhattak, de jól pórul jártak szegények, mikor az én őrszemeim megtalálták a kémeket, és bár nem szép a megtorlás, de az áruló kémeknek lógniuk kell!!!!!!
Szóval hasznát vettük az akasztófáknak, gyengék ezek, még nem tudják kivel kezdtek

Büszke vagyok népemre, még a flúgosokra is.
Aurigorn Hugó

Viharos szél tombolt, jégeső csapkodta az ablakokat, és patakokban ömlő víz árasztotta el az utakat, mégis fullasztóan meleg volt.

Aki csak tehette behúzodott valami száraz helyre, ami persze kedvezett a fogadósnak. Kiskocsmája tele lett, és ha már betértek az emberek fogyasztottak is rendesen, egy kis jófajta sörrel csillapítva kedélyeiket.

Magam is benn ücsörögtem, szerettem elvegyülni, kicsit leereszteni a gőzt este, miután végre megpihenhettem az egész napos programoktól, a birodalom irányításainak teendőitől.
Lassan besötétedett, és a hangulat is mulatósabbá vált, az emberek beszédbe elegyedtek még az idegenekkel is, tudakolva milyen hírek jönnek a távoli falvakból, el-elvitatkozva azon, milyen a termés, mennyire volt kegyes a természet, és persze az emberi természetek is szóba kerültek, mint ahogyan az élet nagy dolgai is.

Már órák óta egyetlen lélek sem kóborolt az utakon, a fogadós is nagyjából felmérte hány embert fog tudni elszállásolni, és van-e elég hely, mindenkinek akinek kell. Dörzsölte is a markát, mikor kinyílt a kocsmaajtó és belépett egy kamzsás ázott csapzott fazon, sötéten fürkésző szemeivel végigmérte a társaságot, majd kiszúrta magának a fogadóst.
Néhány röpke de tömör szóváltás után újra kilépett, a fogadós meg utána, biztosan a lovát szeretné elhelyeztetni valahol-gondoltam.

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, megindult a pusmogás, vajon ki lehetett a fura figura, és honnan jött, ismeri-e valaki, mi van ha veszélyes, hiába, javíthatatlanul bizalmatlanok az emberek.

Mivel a tanácsnokom, akivel eddig együtt iszogattam a családra és a késő órára hivatkozva elsomfordált, egyedül maradtam az asztalnál és bámészkodtam még egy kicsit.
Hamarosan a kamzsás férfi és a kocsmáros is visszatért, kicsit elcsendesedett a társaság és mindenki az új jövevényt bámulta ki titkon ki nyiltan. Magam is jól megnéztem őt, puszán csak kíváncsinágból, valahogy mindig vonzottak a valamilyen szinten egyedi, kitaszított figurák.
Náhány újabb kurta mondtad után, a fogadós idegesen kerdett körbetekingetni a vendégek között. Mivel teljesen szabad asztal már nem volt, feltételeztem azon kezdett el rágódni, kihez is ültethetné le az idegent, majd megakadt a szeme rajtam, és még két üres széken az asztalom körül.
Kezét tördelve jöt oda hozzám, és szabadkozva firtatta, gond lenne-e ha itt ültetné le a jövevényt, aminek én viszont igencsak örültem.

A kamzsás férfi közelebb jött, és illedelmesen helyet kért, és kapott, majd hátrahajtva kamzsáját, megszemlélhettem arcát. Hosszúkás arcéle, mélyen ülő szemei, és magas homloka értelmes, megfontolt egyénre vallottak. Beszéd stílusából kihallatszott, hogy illedelmes tanult, visszafogott. Ekkor kiboltotta átázott köntösét, és felvillant egyszerűnek tűnő vértje, bő hosszú nadrágja, melyet gyerekkorom mesekönyveiben szereplő szamurájokon láttam csak korábban. Nem kerülte el figylelmemet a keresztpánt sem, mely a vért felett vonult át, és midőn lekerült a köpeny láthatóvá vált, hogy egy igen különleges kardot rejtegetett eddig a köpeny. Már korábban megfigyeltem könnyed laza járását, és abban is biztos lehettem, hogy egy edzett fejlett izomzatú férfival állok szemben, még ha nem is látszik rajta, mert fel sem vette a kard súlyát, márpedig az igen nehéz lehetett. Kétkezes kard volt, hosszú markolattal, és olyan hosszú éllel, hogy ha a derekán hordta volna, biztosan a földet súrolja vele.

Loppal körbetekintettem a kocsma népén, de nem csak én ő is.
Láttam ahogyan többen megdöbbennek, és ha eddig nem voltak bizalamatlanok, mostmár okuk is van rá, néhányan készenlétbe helyezték fegyverüket, kíjjebb húzták székjeiket, ha esetleg közbe kéne avatkozni ne legyen akadály. Büszkeséggel töltött el egy pillanatig, milyen hűséges a népem, s bár fegyvertelenül sem voltam teljesen veszélytelen, nemhiába nőttem fel harcosok között, mégsem becsültem alá a harcost, ki előttem ált, bár fenyegetést továbbra sem éreztem.
Hirtelen kardja felé nyúlt, és tudtam, ha most ártani akarna, senki sem tudna elég gyorsan a közelembe férkőzni, hogy megvédjen.

folyt köv.

Hosszú várakozások után itt a folytatás, bocsánat a késlekedésért, kicsit elfoglalt voltam:

2. rész.
Amikor a férfi kardja felé nyúlt, megfigyeltem mozdulatait, jobb keze a markolaton volt, a ballal hátrafelé nyúlt az övéhez, szúró pillantást vetett a közelében álló nagydarab katonára, kinek úgyszintén kardja markolatán nyugodott keze, hűséges testőröm volt mindig is, bár már benne volt néhány pofa sör.

Az idegen arca kifejezéstelen volt, de szemén láttam, mosolyog, egy hirtelen mozdulattal előrántotta a kardját, ami láncreakciót váltott ki a kocsma népéből. Legalább hároman ugrottak fel, és rántottak elő valamilyen fegyvert, a legközelebb álló nagydarab testőr pillanatok alatt ott termett az asztalnál és acélos kardját az idegen nyakának szegezte, a kocsmáros, ilyedten bukott a pult mögé, magával rántva egy-két drágább portékáját. Hallani lehetett néhány folytott női sikolyt is, hirtelen mindenki megélénkült, néhányan harcra készen elállták az kijáratot, ha esetleg menekülni készülne valaki. Csak én láttam azt az igen fürge mozdulatot, amellyel az idegen harcos, hirtelen előrántotta kardját, majd háta mögött kicsatolta övét, és egy méggyorsabb mozdulattal, már maga előtt vissza is csúsztatta a kardot annak hüvelyébe, s mire a testőr kardjának éle nyakán feszült, ő már helyet fogalat, és a különleges kard a fennmaradt üres széken pihent.

Megfagyott a levegő. A testőr körbeszemlélt és csak nehezen akarta felfogni, hogy az idegen talán mégsem jelent veszélyt, hirtelen azon is elbizonytalanodott, valyon tényleg látta őt előhúzni kardját, vagy csak a benyakalt italok játszadoznak a fejével. Belenézett a szemébe, szinte átszúrta a tekintetével, majd a széken nyugvó kardra pillantott, és vissza az idegenre. Hirtelen nem tudott mit kezdeni a felmerült helyzettel.

Továbbra is nyugodtan ücsörögve, felemeltem a kezemben tartott korsót, és jót kortyoltam sörömből, miután az utolsó csepp is lecsurgott a torkomon, letettem a korsót, mozdulataim, kicsit felrázták, a lefagyott társaságot.

- Kocsmáros, hozz nekem még egy korsóval a jófajta sörödből, és hozz egy korsóval ennek a megfáradt utazónak is. - mutattam a jövevényre.- Őrmester kérem tegye el a fegyverét! Így kell bemutatkozni?
A testőr rámmeredt, és igencsak meglepődött, nem úgy az idegen.

-Jó látni, hogy egy bölcs vezér vezeti ezt a birodalmat.- szólt hozzám, kissé felemelkedve és meghajolva, kinyílvánítva tiszteletét.
-Na de úrnőm...-szólt volna közbe a testőr.
-Nyugodj meg, tudom hogy aggódsz, de nincs miért, tedd el a kardod.- engedelmeskedett, de láttam vörös köd borítja el a szemét, és még mindíg árgus szemekkel nézi a férfit, vontatott lassú mozdulatai, arról árulkodtak nem szívesen tesz eleget a parancsnak.
Mire végre kicsit lenyugodott a tömeg, odafordultam az idegenhez, tudtuk mindketten, jó ideig figyelni fog mindket a kocsma népe.
-Már megint oda az inkógnitóm.-siránkoztam kissé mosolyogva.
-Hát igen. Valószínű nem néztem volna ki belőled úrnő, hogy egy birodalmat irányítasz, ha embereid nem viselkednek úgy, ahogyan. Úgy tudtam Aurigorn Hugó birodalmában járok, csak azt nem tudtam, hogy egy nőt tisztelhetek benne. Had mutatkozzam hát be akkor én is, Thun Der Li a nevem, de az ismerőseim csak Kálinak szólítanak.
-Káli...hmm... ismerős ez a név. Gyors vagy mint a villám, simán lefejezhettél volna, mire bárki is feleszmél, és azt hiszem ez a társaság sem okozott volna neked gondot, hiába edzett, tapasztalt harcosok sokat. Igen veszéllyes vagy, nem becsüllek alá. Halálos vagy mint egy méreg...hmmm... Tudom már! - eszméltem fel.- Bár azt mondod a barátaid csak Kálinak szólítanak, ha jól selytem te vagy az akit az ellenségeid Ciánkáliként emlegetnek.- hallgattam vártam, hogy megerősítsen, de nem tett mást, csak mosolygott, ennyi elég is volt.
- Hát a híred megelőzött, sok mindent hallottam már tetteidről, jót is rosszat is, attól függ melyik oldal mesélte el. Úgy hiszem szövetséges oldalon állunk, remélem nem is kerülünk sosem ellenséges oldalra.
- Erre igyunk úrnő!- mondta ő és megemeltük korsóinkat.

Utána még hosszú órákig beszélgettünk, lassan kiürült a kocsma, és barátságban váltunk el, úgy éreztem egy igen kellemes beszélgetőpartnerre akadtam rá, és hasznosan telt az estém, de most nem mesélem el mikről szólt a fáma, majd talán legközelebb, annyit viszont elmondtahok, hogy nem telet el egy hét, míg távol voltam másik falvakban ügyeimet intézni, és mire hazatértem, szörnyű hírek fogadtak.

Pusztítás, öldöklés, sértett felek, anyák siratták legyilkolt fiaikat, és bosszút követeltek. Vért és halált akartak látni, azét aki ezt velük művelte, ki elvette férjeiket, és gyermekeiket.
Kivégzésre értem haza. A hóhér fente már fejszéjét, s nem sok híja volt, hogy visszafordíthatatlan háborúba sodródjuk, és ki volt a kivégzendő?!:
Káli állt a hóhér mellett, megtépázott ruhával, összeverve, haja véresen tapadt arcára, büszke tartásában kissé megtörve, de arcán kifejezéstelen komolysággal, csupán a gyilkos düh lobbant fel szemében, mikor meglátott közeledni.

folyt köv. (ki bírjátok várni? )

HÁt jó Itt a folytatás. Fáradt vagyok mint a piszok most is éjszakázom, de a kedves szavak megyőztek, visszaolvastam az előző részt, és rájoöttem, hát ezt nem hagyhatom befejezetlenül, még zokon vennétek és rámküldenétek néhány katát
(bocs, ha összecsapott lesz kicsit, ez is a fáradtság miatt van)


Folyt köv: 3. rész. Ciánkáli

- Mi folyik itt!- vágtam rögtön a közepébe, először szinte nem is hallatszott szavam a tömegben. A gyülekezőtér széléről próbáltam utat törni magamnak a hóhér "pódiumáig". Hangom mintha a semmibe szállt volna, lincshangulat volt. Jobbról- ballról is csak azt hallottam, "Fejezzétek le!" "Le a mocskos áruló fejével!" "Mi lesz már! Egy percet sem érdemel már meg az életből ez a gyerekgyilkos!" Az emberek közben lökdösődtek, rohadt gyümölccsel, száraz kenyérrel dobálták Kálit, tudtam, még egy pár perc és már nem tehetek semmit, nem tudom túlordibálni a tömeget, itt erélyesebb fellépés kell. Döntöttem.

Megsarkanytyúztam vad táltosomat, amin ültem, és a gyönyörű paripa, mozdulataimra reagálva felágaskodott, és hangosat nyerített. Összeszokott páros voltunk már mi ketten. Szinte betöretlen volt a mai napig, nekem is több hónap kemény munkája árán: könyörgés, fenyítés, és órákig tartó hosszas barátkozás után engedte meg hogy felmerészkedjek a hátára. Csupán egy lópokrócot tűr meg magán, a nyereggel hiába próbálkoztam, így szinte szőrén ülöm meg a mai napig, de nem egyszer mentette már meg az életem és én az övét, szétszakíthatatlan kötelék fog össze minket. Szinte senki nem mer a közelébe menni, ezért nem is szerették a falusiak. Szét is ugrottak a szélrózsa minden irányába a hozzánk közelebb állók, mikor meglátták a fejük fölé tornyosuló ágaskodó paripát.

Na ez már hatásos volt, a közelebb állók hirtelen minden egyébbről megfeledkezve menekültek, de a távolabb állók is egy pár percre szüneteltették az ordibálást, kiltozást, hogy felénk forduljanak, megnézzék ki a rendbontó. A sebtében összetákolt "pódiumhoz" legközelebb állók voltak az utolsók akik észrevették, mi történik a háttérben, így is igen lassan sikerült csak keresztülvergődnöm a tömegen, és mikor végre odaértem, a lóról leszállva, könnyedén átléptem az emelvényre, szabadon eresztve lovamat, Süvöltőt, (ez a neve, ugye jó, nekem tetszik most találtam ki ) had tegyen rendet a tömegben, és csináljon egy kis teret is.

Mikor a ló is és a népem is lecsillapodott, kicsit, és lassacsakán mindenki feleszmélt kábulatából, és vért kívánó bosszúvágyából, még akár ha egy pillanatra is, tisztuló fejjel végre lovagló ruhám ellenére rám ismertek. Haragos arckifejezésem és testtartásom, nem hagyott kétséget afelől, hogy csendet és figyelmet követelek, és ha nem kapom meg saját kezüleg tépem szét az alávalót. Hangom végre meghallották, különös képpen, merthogy szinte üvöltöttem.

-Mi folyik itt? - csak a csendet kaptam válaszul, hát folytattam- Ki volt az ki önhatalmúan úgy döntött átveszi a döntés jogát, és tudtom nélkül úgy határozott hogy megalázva megszégyenítve halálba taszítja ezt az embert?- mutattam Kálira. Sürgősen választ vártam, mégsem lett senkinek sürgős hirtelen hogy újra a halálraitélt fejét követelje. Súlyos csend borult a térre, még pusmogás sem hallattszott és más esetben talán még büszke is lettem volna, hogy ilyen hatásos volt a bevonulásom, most mégis igen súlyos dolog volt a tét.

Az emelvény szélén állva, a tömeg fölé magasodva, pásztáztam az arcokat, a tekintetek kerültek, nem állták az enyémet. S míg én a választ a tömeg felől vártam, az a hátam mögül érkezett. A karcos hangban felismertem Káliét.

-Nem kell most a könyörületed, nem kell ez az ál-megmentés, hisz te írtad alá a halálos ítéletem.- felé fordultam, meglepett szinte álmélkodó pillantással. Nem akartam hinni a fülemnek.- Hogy lettél íly hirtelen adakozó- folytatta,- hogy merészeled az utolsó pillanatban épp Te számonkérni a néptől ki kívánja a halálomat! Te vagy az, ki ezt kiváltottad, és utasítást adtál a hóhérnak, hogy fenje jó élesre fejszéjét. A kínoztatásomon már úgyis túl vagy, most a gyors halált is elveszed tőlem, és lelki sanyargatászba kezdesz, hogy még én legyek hálás neked, hogy megmented, mit sem érő életem?

Néztem Kálit, láttam szemében az irántam lobbant gyilkos lángot, és láttam tiszta szívével gyűlöl, soha nem akartam megtapasztalni milyen az, ha ellentétes oldalon állunk, milyen az ha valóban gyűlöl, és gyilkolni készül. Megijesztett ez a harag, mert hiszen, barátokként váltunk el, megértésben telt beszélgetésünk, mint ahogyan egy vezető és egy harcos képes megérteni egymást, vagy inkább mint két hasonszőrű, kik más világban nőttek fel, mégis szinte egyenlők. A tömeg a hátam mögött újra felélénkült.
"Ő maga kívánja a halált, adjuk hát meg neki!"
"Súlytson le a hóhér fejszéje, hogy elhallgattassa csúfondáros nyelvét a galádnak"...
"gyilkos..." "áruló"... "halálra vele"... Lassan összefolytak a hangok, s már csak foszlányokat hallottam abból amit mondanak. Kavarogtak bennem a gondolatok, és nem tudtam helyre rakni mi történt amíg nem voltam itt, hogyan válthattam ki Káliból ezt a mérhetetlen gyűlöletet a tudtom nélkül, és ő hogyan tette ugyanezt népemmel. Mit csináltam, mit csinált ő hogy a vérét kívánja a nép, hogyan válhattunk hirtelen barátokból ellenségekké?
Magamba fordulásom és határzottságom elvesztéséből táplálkozott a tömeg és követelte hívta a kaszást. Nem tudom hány perc telt el, mire végre feleszméltem, és újra az ácsingózó tömeg felé fordultam.

-Elég!!!!- ordítottam, újra határozott és magabiztos voltam.- Ő barátként jött ide hozzánk! Ti mind bizalmatlanul fogadtátok!- ordítottam a tömegnek!- Kígyónyelvűek, rosszindulatúak vagytok mind?Jelentkezzen nálam mindenki a palotában, kinek ő személyesen tett kárt, legyen ott is nagy a szátok!

-Nem kell a kö...-szólt volna Káli újra.
-Hallgass! Nem én írtam alá a halálos ítéleted, legfeljebb te magad! Ha ennyire kívánod a halált és meg is érdemled, akkor hamarosan megkapod! A kaszás megvár, várd ki te is a sorod becsülettel!- fújtattam én is a haragtól, bár még nem volt teljesen tiszta előttem kire is kell öntenem haragom.- Tömlöcbe vele!-kiáltottam oda a katonáknak és felpattantam lovamra. Szélsebesen száguldottam el Süvöltővel váram ajtajáig, a csodálkozó lovászfiú kezébe nyomtam a kantárt és felviharzottam fogadótermembe.

Jöttek is páran a tömeből elpanaszolni őket ért sérelmüket. Mindet meghallgattam, s csak még jobban magamba zuhantam. Ha igazak a vádak, elvesztek egy jó barátot, ha nem, a népem akkor is vért akar látni, és megtorlást, ha nem mutatom fel, elvesztik bennem bizalmukat.
Azt mondták Káli sok jó embert megölt. Úgy találtak rá, hogy egy a birtokát védő gazdát fenyeget, és talán meg is ölte volna, ha nem ugranak neki, a katonák. Harcba szálltak ellene, 6 embert ölt meg és még annyit sebesített, mire végre le tudták fegyverezni. Ekkor verték meg és kínozták szinte halálra elégtételként az elhujjaltott vérét és megölt emberekért. Nevemben halálra ítélték, és kérték kivégzését.

Mért tette volna? Kérdeztem magamtól. Mért támadott meg egy birtokost ki talán semmit nem vétett ellene? És ha valóban ő tette, és ezt tette, hogyan mondhatom ki halálos ítéletem felette, hisz érzem egy részem vele halna, ha őt megöletném, s talán a jobbik felem, a bölcs és határozott, a racionális, ki inkább a diplomatikus megoldások híve, ki mindenkor szentnek és sérthetetlennek tartja a baráti kapcsolatot, a szövetséget, azt hogy közös célért összekovácsolódtunk.

Nem dönthettem a nélkül hogy őt meg ne hallagtam volna, így hát magamhoz hívattam. Mikor a testőrök bekísérték a szobába, és újra megláttam ugyan azt a büszke testtartást, és lezser szinte táncos mozgát, amit első találkozásunk alkalmával is, újra elfogott az az érzés, hogy egy nagyszerű harcossal állok szemben.
Alig hogy ez végigfutott agyamon, megpillantottam tekintetét, mely szikrázott és parázslott. A következő pillanatban gúzsba kötött keze ellenére, igen förgén lefegyverezte a mellette álló katonát, szinte követhetetlen mozdulatokkal, úgy fordult, hogy közben a tehetetlen katona álljon közte és a többi között, majd sérüései ellenére, két hosszú lépéssel, és egy fürge ugrással fenn termett az asztalom tetején, a kardot már a nyakamhoz szegezve, ekkor már nem törödve a fegyveresekkel ennyit sziszegett felém:

- Csak egy okot mondj, hogy ne vegyem el az életed, mielőtt te veszed el az enyémet a hóhér által!

Aurigorn Hugó

Foylt köv.
(Izgi mi így még fenntartom a kíváncsiságotokat egy ideig, csak már abban nem vagyok biztos, hogy fokozni is tudom )

Hellóóóóó!
Na ma megint nagyon fáradt vagyok, de ha már megígértem csak kicsikarok valamit magamból
Aki elvesztette volna a fonalat, ott tartottunk, hogy:

4. rész:

- Csak egy okot mondj, hogy ne vegyem el az életed, mielőtt te veszed el az enyémet a hóhér által!- Sziszegte Káli, s nem volt kétségem a felől, hogy egy mozdulattal ki tudná oltani életem, sőt, még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy átverekedje magát a katonákon.
-Csak egy okot mondj, hogy ne küldjelek hóhérkézre!- ez persze nem tántorított el tőle, hogy elmondjam véleményem.- Megölted, megsebesítetted sok jó emberemet, fiúkat taszítottál a halálba, kikért most az anyjuk sír, védteleneket támadtál le, milyen jogon, hiszed azt hogy ezt büntetlenül megteheted a birodalmamban.- Cián-Káli közelebb húzódott hozzám, figyelve közben a helyezkedő katonákat is, de egy percre sem távolította el nyakamról a kezében tartott kardot.
-Nem gondoltam volna, hogy ilyen egy álnok kígyó vagy, és még nem is vállalod érte a felelősséget, úgy beszélsz, mint aki semmiről sem tud- tekintete továbbra is gyilkos szándékról árulkodott.
- Álnok kígyó? Melletted legfeljebb csak sikló lehetek, de neked bezzeg halálos a marásod! - szépen lassan felemelkedtem, ő pedig lecsusszant mellém a földre, miközben a kard élét folyamatosan a nyakam alatt keresztben tartotta, pár milliméterre az érzékeny bőrtől, mégsem sértette fel, és oldalvást úgy helyezkedett, hogy a katonák a legkevésbé se tudják megközelíteni, de ez sem rettentett meg. - Előbb kellett volna látnom, milyen embert eresztek a házamba, el tudom képzelni milyen kéjjel, élvezettel ölsz, csak vér follyon ugye?- Kezdtem elérni a hatást amit akartam. Végre kétellyel nézett már a szemembe, végre eszébe jutott, hogy talán meg kéne hallgatnia, az én oldalam is, és nekem az övét. Fortyogott bennem a düh. Legszívesebben puszta kézzel tekertem volna ki a nyakát hogy ilyen helyzetbe sodródtunk, és közben minden féle kavargott a fejemben.
- Harcos vagyok! Ellenséget könyörtelenül, de barátot nem szoktam gyilkolni!- a szemem előtt lebegett mindazok arca akiket, megölt, erre mégis nekem is el kellett gondolkodnom, eddig sem akartam teljesen hinni annak hogy ok nélkül gyilkolt volna, bár lehet, csak elfogult voltam. - Lehet veled kivételt kell, hogy tegyek. És ez úttal valóban élvezettel fogom kitépni a szívedet. -szürte a fogai közt, és láttam, hogy csak hihetetlen önuralma fogja vissza attól, hogy azonnal cselekedjen. Még közelebb húzódott, és velem fedezve magát szinte hozzám simult, s miközben beszéltünk szinte észre sem vettük, hogy közelebb és közeleb húzódunk egymáshoz, hogy szinte az orrunk is összeért.

Patt helyzet volt. Eljutottunk arra a pontra, hogy talán nyugodt fejjel, megint egyenlő partnerekként meghalgassuk egymást. Nyakamon a karddal, hátam mögött viszont a felfegyverzett katonákkal senki nem mert lépni. Káli jól tudta, hiába a gyorsasága, mégis sérült, s bár egy-két testőrömet gyorsan leszerelné, de valószínű kemény küzdelemmel jutna csak ki a szobából, ha átvágná a torkomat, a katonák meg pont ezen eshetőség miatt nem mertek közelebb jönni. Lépnem kellett, nem akartam, hogy vér folyjon, pláne nem az enyém.

-Oly kedves tőled, hogy velem kivételt tennél, de legyen hát egyenlő a küzdelem. Adj egy kardot a kezembe, hogy szétkaszaboljalak!
- Ó persze mert azzal egyenlő lenne, hátadban a katonáiddal, így könnyen beszélsz "úrnőm"-válaszolta gúnyosan.
- Menyjetek ki!- szóltam gondolkodás nélkül a hátam mögé. Persze nem mozdultak, hűséges párák...
- HA itt helyben le is győzlek, ugyan ott vagyunk kilépek az ajtón és lekaszabolnak gondolkodás nélkül. Könnyen beszélsz már megint a magas lóról.
- MInden problémádat én oldjam meg? Adok egy lehetőséget, hogy elvedd az életem, ezt akartad, nem? Még azt is én oldjam meg, hogyan, menekülj ki a várból.- komolyan mondtam, de lelkem mélyén már mosolyognom kellett, vidám-vidám napnak nézünk elébe.- Hát jó legyen meg a te örömöd, ha legyőzöl, szabadon távozhatsz, megvédted a becsületed, én meg védem a népemét, esélyt adok arra, hogy meggyőzz, okod volt a gyilkolásra, és jogos volt, hogy védekeztél mikor rád támadtak. HAllottátok?-kérdeztem a katonáktól.
-De úrnö, ez egy...
-Ez egy mi? Talán kétségbe vonod, hogy meg tudom védeni népem becsületét?
-Nem úrnő. - mondta a katona szemlesütve, de látszott rajtuk, nem bíznak bennem, nem tetszik nekik ez a felállás.
- Megértettétek amit mondtam, ha ő győz, nem érdemeltem meg, hogy ezt a birodalmat vezessem, és így kellett lennie, ő pedig csak igazságot tett, hát szabadon elmehet, erre szavamat, adom, még akkor is ha ez az utolsó parancs, amit kiadok. És most kifelé.- vonakodtak.- Ez parancs volt! KIFELÉ!!!!- fordultam feléjük, nem törödve azzal, hogy Káli követi-e a mozdulataim, vagy elvágja a torkom. Szerencsére követte.

Az élen álló katona (egyik legbecsületesebb és leghűségesebb alattvalóm), mélyen a szemembe nézett, s tekintetemmel azt sugaltam neki: "tudom mit csinálok". Bólintott. A közelben álló asztalra helyezte kardját mintegy felajálva azt a küzdelemhez, és a küzdő állásból kihúzta magát. A többiek lassan, elrakták kardjukat, majd összecsapták sarkukat, szalutáltak, és kivonultak a teremből. Az ajtó bezáródott, és a nap folyamán először, végre őszinte csodálkozást, és talán csodálatot olvastam ki Káli szeméből. Odament sz ajtóhoz és bezárta azt, addig én felvettem a kapott kardot, és küzdő állásba helyezkedtem.

- Jó akkor most beszélgessünk!- A férfi megállt előttem, kissé leeresztett kardal.
- Rendben!- mondta ő és szinte egyszerre támadtunk.

Szikrákat hánytak a kardok....

Aurigorn Hugó

Folyt köv. mára ennyi tellett. Jó éjszakát gyerekek

Bocs skacok, hogy ennyit kell várni egy-egy folytatásra, de nem megy ez mindig olyan könnyen, rá kell, hogy hangolódjak, és nem mindig megy, de itt a folytatás, hát derüljön ki végre, mi a mese vége:

Folyt köv.:

...szikrákat hánytak a kardok.

A pulzusom megnőtt, az adrenalin elkezdett zuborogni a véremben. Nem mintha eddig nem lettem volna elég feszült, de most kiélesedtek az érzékeim. Egy lendületes vágással, betámadtam bal oldalát, könnyedén hárított, és fordultában derékmaasségban bökött felém.
-Eljöttem, békével, hogy meglátogassam húgom és rég nem látott anyám, mire azt látom - na ekkor én nem láttam semmit, mert el kellett hajolnom, egy a lefejezésemre irányuló mozdulata elöl- hogy rabszolga sorsban tengődik mindkettő, kiszolgálva egy hájas gazdát, talán nem te voltál...- most ő ugrott félre egy ravasz mozdulatsor elöl, hogy szét ne szabdaljam-... ki elvetted földjüket, és a gazdát ültetted az otthonuk asztalához?
- Miről beszélsz? Egy szóval sem említetted érkezésedkor, hogy itt él húgod és anyád, pedig bőven lett volna rá alkalmad, hogy ezt is szóba hozd, mikor a kocsmában beszélgedtünk.

Még csak játszadozott velem, tudtam. Próbálgattuk egymást. Olyan érzésem támadt mintha egy iskolában tanultuk volna a kardforgatást. A bevált mozdulatokat láttam. MIntha csak bemelegítő gyakorlatot végeznénk, felelevenítve a már megtanultakat, mely egyikünknek sem volt túlzottan megeröltető, mégis egy külső szemlélő talán úgy ítélte volna meg, hogy sajátságos táncot járunk.

- Mért most hozakodsz elő ezzel, olyan mintha csak egy jól kitalált indok lenne ez, melyel ürügyet kerestél volna, hogy letámadd a gazdát.

Ezzel egy időre magamra haragítottam, és percekig, csak a kard fémes csattogása hallatszott, felgyorsult mozgása felgyorsította reakcióimat, de még tudtam védeni magam.

-Hazugnak tartasz?- majdnem megint repült a fejem, hátraszaltóval hárítottam, és lendültből újra rohamoztam.

- Egy egyszerű kérdést tettem fel, mért nem szóltál erről eddig. Mért nem siettél oda hozzájuk érkezésed estéjén, ha már oly rég nem láttátok egymást.
- Még én magyarázkodjam?
-Nem én öltem meg 6 embert az elmúlt napokban, igen meséld el nekem, hogy én is megérthessem tetteid! - majdnem nem volt rá esélye, hogy elmondja mert szeszélyes (naná, hisz nő vagyok és szeszélyes), irányváltásaimmal megzavartam, és szive felé irányulú kard egy utolsó percben mentett védéstől lesiklott a karja felé, felszakítva a ruháját. Bár éreztem gyorsabb nálam, és tapasztaltabb, tudhatta én sem adom könnyen a vérem. Ahogy gyorsult ő úgy gyorsítottam én is, az adrenalin lüktetett ereimben, időnként lelassítva a mozdulatokat, pontosítva a támadásaimat és kivédve a gyors szúrásait, vágásait. Stresszhelyzetben mindig is gyorsan reagáltam, megtanított rá az élet hogyan kezeljem ezt, hogyan tudok győzedelmeskedni, nálamnál sokkal erősebb, gyorsabb, harcosoknál is.
- Te talán sosem szorongtál a csalódástól. Nem akartam úgy állni anyám elé, hogy szakadt poros, piszkos vagyok, az egyheti úttól bűzlöm, és eláztam mint egy vidra monszun idején. Úgy akartam elé állni, hogy lássa rajtam nagy harcos lettem, hogy büszke lehessen rám.

Védekezésre késztettem, folyamatosan támadtam, nem hagytam hogy lecsillapodjon a vérem, pedig éreztem hihető amit mond és kezd elszállni a dühöm, ezt nem engedhettem.

- Ok értem, elmentél anyádhoz - jobbról szúrtam.- majd összeölelkezés után megláttad, hogy valakit szolgál. S mivel ez az én birodalalmam arra következtettél mindez az én művem. - egy balra irányuló támadást gyors kardforgatással jobbra korrigáltam újra.- éz ezek után nekitámadtál a gazdának, és lekaszabaoltad őt is, meg az ő védelmére odasiető katonákat. Arra persze nem is gondoltál, hogy nekem ehez közöm nincsen, nem tudtam róla, hogy mit tett a gazda, mert édesanyád egyszer sem keresett fel. - felháborodásában és meglepetésében, hogy mi van, ha ezt én valóban így is gondolom, egy másodperc töredékéig megállt a mozdulatban, ami épp elég volt nekem ahoz, hogy kibillentsem egyensúlyából és két vállra fektessem. Többre már nem volt elég, mert erre egy akkora rugást kaptama gyomorszájamra, hogy hétrét görnyedtem tőle. Nem sokáig györnyedezhettem, mert most ő kezdett el támadni, mint egy veszett ördög, és én védekeztem, bár lehet, hogy nem is én voltam, csak valami belső védelmi mechanizmus ami talán a fájdalomból táplálkozhatott mert hogy mást nem éreztem, csak fájdalmat az is biztos.

- Elmentem anyámhoz, és azt láttam,. hogy a házat miben eddig éltek bitorolja egy hájas disznó, és közben veri az anyámat, és úgy bámulja a húgom, mint valami ínyencfalatot, amit vacsorára akar elfogyasztani. Nekimentem igen, mert nem bírtam nézni, ahogy kezet emel anyámra. Igen a katonád, aki már a kocsmában belém kötött egész a házig követett, és hozta a cimbozáit is, akiket rámszabadított, mikor meglátta, hogy megütöm a gazdát.

Az asztalig hátráltam, tovább nem lehetett, majd egy hirtelen mozdualttal kifordultam, és ő ott termett a helyemen, gyorsan reagált ő is, nem tudtam a hátába férkőzni, összecsattantak a pengék, erőnket fitogtattuk, ellentartottunk a másiknak. Szemtől szembe álltunk, kardjaink keresztbe egyre közelítve a másikhoz. A kardok éle egyszer az ő nykához másszor az enyémhez közelítettek, egyikünk sem akat meghátrálni, hát közeledtünk. Szinte már az orrunk is összeért, már megint mint percekkel ez előtt, és csak bámultunk a másik szemébe. Légvételeink ziháltak, betöltötték a termet, mást nem is lehetett hallani. Nem szólt most egyikünk sem. Kavarogtak bennem a gondolatok, és láttam ő is tete van mindenféle kételyekkel. A tekintetében olvastam és ő az enyében. Láttam ahogy a harcos átalakul egy megsebzett fiúvá.

Ekkor engedett a nyomáson és én is engedtem. Hátráltam kicst és ő nem követett. Leeresztettem kardom, ő pedig megtámaszkodott sajátján, majd lassan lekuporodtunk egymással szemben a padlón és kerestük a szavakat.
- Sajnálom. -mondta ő.
-Én is nagyon sajnálom. Mindketten vesztettünk.

Még egy fél percig ültünk teljes csendben átérezve a másik helyzetét és döntseit. Furcsa bizsergés hatott át, ahogyan csillapodott a véremben az adrenalin, tekintetünk újra találkozott, és szinte egyszerre emelkedtünk fel és hajoltunk közelebb a másikhoz, egy néma ölelésre. Szorosan tartottuk egymást. Nem volt szükség szavakra.

Ebben a pillanatban robbantották be az ajtót a testőreim, megelégelve a nagy hallgatást, attól félve, hogy már halva találnak. Félreérthették az ölelést, mert amint megláttak minket azonnal óriási csatakiáltással nekünk rontottak.

- Álllljjj!!!!- kiáltottam. - Kifelé! Parancsmegtagadás miatt még számolunk, és most hagyjatok maunkra egy pár órára, addig is kerítsétek elő a sérült katonákat, a gazdát akit Káli letámadott, és hozzátok ide a gazda cselédeit is, de azonnal! - Óh szegénykéim, néha komolyan úgy érzem nem túl gyors felfogásúak. Még jó hogy ez nem mindre jellemző.

Néhány órát ücsörögtünk egymás melett és megbeszéltünk mindent. Szántuk bántuk bűneinket, és azt is megbeszéltük, hogy ha más körülmények közé születtünk volna, talán szép pár lehettünk volna. Talán egy másik életben még megadatik nekünk ez a kegy, de itt és most, nem engednek korlátaink.
- Ugye tudod, hogy nem engedhetlek el büntetlenül?
-Tudom. Keményen harcoltál, büszke lehet rád a néped.
-Nagy szavak ezek tőled, ki egy sokkal nagyobb birodalom, kiemelkedő harcosa vagy. Könnyedén legyűrhettél volna ha akartad volna.- erre persze nem szólt csak felvillantotta azt a fintor szerű mosolyát.
- Mért voltál olyan biztos benne, hogy nem teszem meg?
- Ha meg akartad volna tenni, ha teljesen meg lettél volna győződve arról, hogy én vagyok a bűnös mindazért ami történt, nem kérdezősködéssel kezded az elején. Ismerlek, mert ismerem magam.
- És most?
- Most kibújunk a kuckónkból mert még hírbe hoznak veled.

Meghallgadtam még a gazdát, Káli hugát és anyját, a katonákat, mindenkit ki érintett volt, majd kiálltam a hóhér mellé.
- Halljátok hát döntésemet! Thun Der Li bűnös. - kitört az éjjenzés, de folytattam. - A gazda is bűnös, és a katonák is azok!- elhallgattak. - A katonáink azért bűnösek, mert elhamarkodottan döntöttek, melapozatlanul ítéltek, és a nélkül támadtak hogy tudtak volna mindent. Meg sem akarták hallgatni a másik felet, mert annyira biztosak voltak bűnösségében. Bűnbakot kerestek, és le is fejezték volna, ha nem jövök időben. Háborúba sodorták volna az egész birodalmat.
A gazda azért volt bűnös, mert rabszolgasorsra ítélt két szabad embert, kiket kínozott és megalázott. Káli pedig azért bűnös, mert általa halt meg 6 bátor ifjú, miközben ő csaka családját vádte.- elhallgadtam. Hagytam, hogy emésszék a hallottakat. - Én is bűnös vagyok, mert becsuktam a szemem mikor ki kellett volna nyitnom. Előbb keleltt volna észrevennem az igazságtalanságot, és jobban kellett volna figyelnem a falvakban zajló eseményekre.
Kell ez nektek? A szövetségesek vére? Öljük meg a barátokat? Hát semmi sem szent? Legyetek kemények a harcmezőn, mikor igazi ellenségekkel állunk szemben, vagy mikor ők látogatnak el hozzánk!
Káli családjának ajándékoztam egy kissebb birtokot az helyett, amit elvett tőlük a gazda. Egy távolabb eső faluban telepedhetnek le. Azon a falun kívül Káli a többibe nem teheti be a lábát, száműzöm. A gazda pedig annyi évet fog letölteni szolgaságban ahánnyal ő jutalmazott másokat, erről azokat a katonák fognak gondoskodni, akik oly buzgón védték őt, és nekem naponta fognak jelenteni. A gazda viszont első napját kalodában fogja tölteni, csak hogy szokja a megaláztatás ((( a népnek kell egy kis elégtétel, ha már fejezés nem volt))). Én pedig nyitott szemmel fogok járni, nem csukom le többet a szemem!!!!

Visszavonultam dolgozószobámba, miután kiadtam az utasításokat, kiálltam erkélyem ablakába, és néztem hogyan tűnik el a szemem elöl három árny, hogyan lovagolnak el messzire, s vágyakozva arra gondoltam, "Remélem még találkozunk barátom, és a végső csatában egymás oldalát erősíthetjük, vállvetve harcolhatunk majd egy nagyobb ügyért."

Vége.


(bocsánat a gagyi nyálas befejezését, de nagyon elfáradtam, kimerültem, mert közben megint melózom és összeségében vagy 3 órája írom ezt a szösszenetet folytonos megszakításokkal. )

U.I.: Ez a mese azért született, mert volt egy kis incidens klánunkban. Egyik alkalommal azt vettem észre, hogy szövetséges szövetségest támad, és mint kiderült, nem ez volt az első és utolsó eset, sem nálunk sem másoknál. A mi ügyünk gyorsan lerendeződött, de sokáig zavart az, hogy ilyen előfordul. Személyes konfliktusok, miegymás előtérbe kerül a klánérdekekkel szemben.
Egy család vagyunk, egy nagy kláncsalád. Ez persze egy játék a sajátságos szabályaival, és mi játszunk. Senki sem szereti azokat akik csalnak a játékokban, akik megszegik a szabályokat. Mi magunk is sok szabályt hozunk. és van amit meg is szegünk. Van olyan amit büntetnek és olyan is amit nem, de ha már magunknak felállítottunk egy íratlan szabályt, akkor azt illene betartani. NEM TÁMADUNK SZÖVETÉGEST!!!!!!!!

Szerintem egy egy tök egyszerű szabály, nem értemmér olyan nehéz egyes keményfejűeknek felfogni ezt!!

Ház ezzel zárom soraimat egy időre, a következők majd szerintem rövidebbek lesznek.

Aurigorn Hugó

Egy kiskatona szabadnapja:

"Éjjeli őrjáratból hazaérve lepihentem asszonykám mellé, de csak addig volt mellettem amíg el nem aludtam, utána, ahogy kell, felkelt és csendesen elkezdte végezni napi munkáit, asszony munka.
MIkor kialudtam magam, és délután kikászálódtam az ágyból asztalhoz ültem, kicsi feleségem megterített nekem, jót ettem, majd kiültem a teraszra, és a gyerekek kergetőzésében, játékában gyönyörködtem. KÉsőbb felkerekedtem asszonykámmal, és elmentünk a közösségházba meghallgatni a faluban zajló eseménykről az összefoglalót, majd megnéztünk egy előadást a nyáriszinpadon, amit a vándorszínészeknek állítottak fel, meg kell mondjam, nagyon élveztük, pedig rosszabbra számítottam. Utána hazasiettünk, kis feleségem elment a gyerekekkel játszani, majd mikor hazajött nekiállt mosni. Na amikor azt megláttam, ahogy rázza, csapja ki a ruhákból a vizet, nem tudtam visszafogni magam, és muszáj volt ráugranom, de a kis huncut továbbra is rázkódott, izgett mozgott alattam, nem nyughatott a kicsike egy könyen.... utána összepakolászott még a házban és meg a ház körüli munkákba vetettem bele magam egy pár órára, de akár hányszor megláttam, hogyan vonaglik a drágám mosás közben, újra és újra elkapott az inger, hogy ráugorjak.

Este végre csend borult a házra, csak a vándorszinészek mulatozásának tompa zaja hallatszott, leültünk, megbeszéltük a dolgokat, amik érintettek minket, és egymás karjaiban nyugovóra tértünk, kissé fáradtan.
Jó éjt!"

(Az én napom pedig a köv képpen alakult: az éjszakai melóból hazajöttem, aludtam vagy du.2ig. Párom addig feküdt mellettem, amíg el nem aludtam, utána bekapcsolta a gépet és elkezdett traviánozni. Miután felkeltem, megcsináltam magamnak a kaját míg a páromat elszalasztottam a boltba tejért kenyérért. Sziesztázás közben megnéztünk egy sorozatrészt, Indexen elolvastuk a híreket, majd felkerekedtünk és elmentünk moziba. Kicsi párom utána lelépett focizni, én meg hazaviharoztam, és nekiálltam mosogatni, takarítani, na meg mosni. Persze az új mosógépünket még nem szoktam meg teljesen és néha igen fura hangokat ad ki. Mikor megláttam hogy ugrál centrifogáláskor ráugrottam, hogy tompítsam szegénynek a rázkódását, és ezt minden egyes centrifugáláskor Ott hasaltam rajta hogy tompítsam a rázkódást, kicsit "megrázó" élmény volt.

Mikor párom hazajött a fociból kajáltunk, dumáltunk, traviánoztunk egy kicsit, hogy ezek után mit csináltunk este miután megbeszéltük a napi dolgainkat, azt már nem kötöm az orrotokra. Jó éjt.

Aurigorn Hugó

A falvam határán pihengettem egy fa alatt, kellemes szellő borzolta arcom, élveztem az enyhe nyári nap melegét. Felfigyeletem egy nagyobb szövetséges csapatra, kik harcba indultak, hogy megvédék a csodát az ellenségtől.

Érezni lehet a levegőben ahogyan minden falu felbuzdult, és a népek, kik eddig talán nem is szóltak egymáshoz, most összefognak a közös cél érdekében.

Ez eszembe juttatta a kezdeti időszakot, mikor még szinte üres volt travián világa, és alig néhány birodalom volt jelen. Elővettem naplómat, mit a kezdetektől írogattam, és belelapoztam, nosztalgiázva olvastam vissza a sorokat:

"Szomorúan nyugszik ma le a nap falucskámban, mert 20 katonát siratunk most mindannyian.

E veszteség ürességet keltett szívünkben de haragot is, mely erőt adott. MEgmaradt katonaságom erősebb páncélt kap és hamasoran erősebb fegyeverekt is. Elvesztettünk egy csatát, kemény csata volt, de a harc még nem dőlt el. Hamarosan erősebbek leszünk.

Aznap mikor a szél elfújta a napot feléledt 5 bátor katonám, kik előzőnap haltak bele egy szörnyű csatába. A végzet úgy akarta, hogy a mai napon keményebben fizessünk meg azért az adományért. Fekete lobogó áll most mindegyik házon, mely elvesztette fiát."

Hol van már az, hogy csupán 20 katonát vesztünk egy csatában. Számon tartom seregemet, és szomorúsággal tölt el minden katona halála, még ma is, de ma már sokkal nagyobb a tét. Tovább lapozgattam:

"Jó reggelt ilyen korai órán (4:30 kor) kedves Klántársaim. A tegnapi napot is átvészeltük sikeresen. Gyarapodott a gazdaságunk, a gyerekek is majd' egy centit nőttek tegnap óta, csak még nem tudnak róla. Édesdeden alszanak nyálfoltos párnáikon hajnalban még igencsak álomszagúak.

Anyjuk kenyérnek való tésztát gyúr már a konyhában, apjuk a munkába készül, vagy az állatokat gondozza.

Kemény nap vár ránk. Sok sok nyeranyagot kell kitermelni, hogy utána tudjunk miből építkezni. Fegyverkovácsaim és páncélkovácsim már izzitják a parazsat, hogy amint megjön az érc és a többi alapanyag már gyártani lehessen a felszerelsét.

Éttermünk alapjai is épülőben vannak, sürögnek fogonak már az asszonyok összedugták fejüket, hogy megtárgyalják mely receptek lesznek a legjobbak. Cukrász nénik már alig győzi dugiban sütni a finom fánkokat és krémeseket, elkéne neki a segítség.

Zajlik az élet, ezt kell mondamom, hát felétek mi ujság van kedves klán társaim?"

Aztán a kezembe akadt egy régi feljegyzés, tervek, mikor még csak a piacot építgettük, és volt vagy kerek 6 kereskedő a faluban:

"Nagy tervekkel ébredtem ma reggel.

A falusi tanács elé tártam ötleteimet és igazán tetszett nekik.
A kereskedőimet igencsak éritette a terv kivitelezése, ugyanis elég komoly cseréket kellett eszközölni, hogy ezeket a terveket kivitelezük.

Hát hosszú rábeszélés, kicsit erélyesebb utasítás és egy tálcányi krémes árán rávettük a dörzsölt és makacs főkereskedőnket, hogy képezzen ki még néhány kereskedőt, tanítsa ki őket, hogyan lehet alkudni, hogyan érdemes a piacra vinni az árut, hogy minél jobban jöjjünk ki, és bár egy két lelkes ifjonc örömmel vette a hírt, hogy beállhat a kereskedők közé, mikor megtudták, hogy az őreg Isell York Idney kereskedőnél kell betanulniak a mesterséget már nem lelkesedtek annyira.
Némely rosszindulatú öreg csak a megfémlítés kedvéért, még előrevetítette: "Vért fogtok pisálni mire Isell végez veletek!"

Nem irigylem őket, ismerem az öreget, de kell egy két kemény kötésű kereskedő, aki nem szarik be az úti haramiáktól sem, akivel véletlenül összefut az útján.

Ha a kereskedőink beindulnak, már el is kezdhetjük a fejlesztéseket, és mire leszáll a nap, (mert az építők is igen lelkesek), meg lesz az Istállónk is!!!!!
Megigértem a népemnek, hát úgy is lesz!!!!

Hamarosan Pacigolni fogunk, ahogy egy kedves írónőm szokta mondani.

/Isell York Idney- szóvicc, valaki tudja a jelentését?/

És ha már így belelendültem, úgy döntöttem belemerülök emlékeim tengerébe.
Folyt köv.
Aurigorn

Amikor ehhez a bejegyzéshez érkeztem mosolyognom kellett:

"Azt kell, hogy mondjam, ma sem jöttek el a katonáim üres kézzel a csatából.

Támadó aurigorn ahonnan jött: Aurigorn faluja

Egységek 20 0 0 0 0 0 0 0 0 0
Veszteség 0 0 0 0 0 0 0 0 0 0
Zsákmány 1 1 1 1

mostmár nyugodtan alhatok."

Ez is rég volt:"KÉtségbe vagyok esve!
Szegény kiskatonáimat isemeretlen terepre küldtem és fogjul estek. Szegénykéim, nem is tudom elképzelni milyen szörnyűségeken mehetnek keresztül. Biztos halálra kínozzák őket, vagy éheztetik, vagy, .... bele sem merek gondolni.
MOst sereget toborzok, hogy kiszabadítsuk őket titokban, oda többet tuti nem küldöm őket"

De ezzel még nem volt vége:
"Eseménydús napokon vagyunk túl. MIvel hadjáratokban még nem vagyok teljesen otthon, az elmúlt napokban sajnos több hibát is elkövettem.
Egy sikertelen katonai akció során szinte az összes katonám fogságba került, megtörték őket és kínozták, de kitartottak, hősiesen viselkedtek és kibírtak minden szörnyűséget, mert tudták, hogy szükségünk van még rájuk.
Olyan büszke vagyok rájuk, hogy el sem mondhatom. Kitartásuk meghozta a jutalmat és hajthatatlanságukat és hűségüket látva a fogvatartó vezér megkönyörült rajtuk és szabadon engette őket. Hálám jeléül béke sütiket küldtem neki.
Bár a falusi Boszorka Curseteen Black
(az özvegy ) váltig állítja, hogy ő babonázta meg a másik falu vezéreit, hogy elengedje a katonákat, de ebben én nem vagyok olyan biztos, bár ha jól tudom tetszik neki az egyik fess kiskatona, és mostanában tényleg sokat hókuszpókolt, akár még az is előfordulhat, neki is küldtem sütiket.

Megfáradt katonáimat a sikertelen hadjárat ellenére várakozva és nagy örömmel várta falvam, hogy végre visszatérjenek a meggyötört katonák. Szegényeket pihenni sem hagyták amíg el nem mesélték mi történt velük és milyen kalandokon és gyötrelmeken mentek keresztül. Újra teljes a népességem, mindanyian túlélték és ez nagy boldogsággal tölt el. Az élet nem áll meg, fejlődünk tovább, a rezidenciát is átépítették az építészek palotává, szép kis palotánk van, (és ebben két akasztófa is van, még nem használtuk őket, szerintem az ácsok túlzásba vitték ezeket az akasztófákat)
A kereskedőim görkorcsolyákat kaptak, hogy gyorsabban tudjanak haladni mikor az árukat viszik, aminek a fiatalok nagyon örültek (mert persze ezek terepjáró görkorik), de az öreg Isell York Idney nem vette túl jó néven és dörmögött valamit az orra alá a fejlődésről, meg a jó öreg hagyományokról, de már megszoktuk.

Szóval, mint már mondottam, eseménydús napjaink voltak."

És néha feljegyeztem egy két érdekes embert is, bár feljegyzések nélkül is sokukra a mai napig emlékszem, beleégtek agyam egy egy rejtett zugába, Ilyen volt az a vándor is, akiről a következő szól:

" Egy fáradt vándor tért be hozzánk a minap. Elémjárult és kérte had pihenhessen pár napot virágzó kicsiny falvamban.
Örömmel fogadtam jövetelét, azt mondtam maradhat ameddig csak akar, és csak annyit kértem fizetségül, hogy esténként meséljen a fiataloknak kalandos útjairól.
Este a közösségi házban nagy népszerűségnek örvendett. Leültem egy távolabb eső sarokba és figyeltem a kavargó pezsgő tömeget. Nem tudtam megállapítani a vándor korát, lehetett akár 30 akár 50 éves is. MInt akit elvarázsoltak. Viselkedése, szavai, mozdulatai, és élettel-teli mosolya után 30nak sem mondtam volna, de őszülő haja, sokasodó ráncai azt mutatták, többet élt már mint sokan mások. Viszont szeme volt a legmegtévesztőbb. A Mélytengeri kéktől a haragos-zöldig változott és azt sugallta tapasztalata még a vén öregekét is felülmúlja. Mikor mesélt és felélénkült inkább kékek voltak, mikor az érzelmeit ecsetelete esetleg titkolta vagy belemélyed a nosztalgiába, akkor pedig inkább zöldnek hatott. Egyaránt tudott beszélni a legkissebbekkel, és a legöregebbekkel, mint ahogy fel tudta kelteni a háziasszonyok, és a hódító kiskatonák figyelmét is.
Nagyon érdekesnek találam, és úgy éreztem ha nekem mesélne én is innám a szavait, és addig kérdezném még minden egyes kalandját el nem meséli. Éreztem, hogy sok titok és történet lakozik benne, és túlélt már sokszáz sorscsapárt és megpróbáltatást.
Később, mikor már szédszéledt a tömeg megpihent egy félreeső helyen, és bár arcán mosoly derengett látam, hogy szemében szomorúság ül, ahogyan a lakókat figyeli.
Jó lett volna odamenni hozzá, és megvígasztalni, ittmarasztalni, de tudtam az ő szmorúságára nem lesz talán sosem vigasz. MOsolyog mert örül, hogy befogadták e kis közösségbe, de nem találhat otthont, mert az otthona messze van, és ha haza menne már az sem lenne ugyan az mint emlékeiben. MAradna is, mert jól érzi magát, mert megbecsülik, de mennie kell. Itt pihen még néhány napig, de utána újra pezsegni fog a vére, vágyja majd a kalandokat, és meghallja majd az út hívó szavát.
Mikor észrevette, hogy figyelem, rámosolyodtam, megértő szemekkel egy percig csak bámultuk egymást, majd megemeltem poharam és mint akik tudják, hogy a másik mit gondol egyetértően biccentettünk egymásnak.
Néha vágyom arra a kalandos életre amiben ő él, de ahogy ő is tudja, hogy egy helyben nem maradhat sokáig, úgy én is tudom, hogy ezt a kis falut nem fogom elhagyni soha.
A kijelölt útról egyikünk sem tér le, ezeket a lapokat osztotta nekünk a sors, és hiába vágyunk néha a másikéra, így van ez jól.
Így hát nyugovóra tértünk."

/Ezzel zárom soraimat, ma éjszakára, de a nosztalgiázás ezzel még nem ért véget /
Aurigorn Hugó

Az egyik legédesebb emlék még is az volt, mikor véletlenül (vagy a sors hozta így) ráleltem egy hasonszőrűre, és kezembe akadt egy levele:
(ezt valóban nem én írtam, hanem egy másik játékos, vannak még bolondok rajtam kívül )

"*Sötét éjszaka volt, már magam sem tudom milyen rég történt. Apám Sir Colin hírtelen felkeltett álmomból és zihálva kirángatott a ház elé. Lelkemre kötötte, hogy vigyázzak édesanyámra és húgomra amíg távol van. Sir Colin volt a híres fekete Haeduan sereg fővezére. Nagy csata volt, hetekig nem halottam apámról. Soha nem tért haza. Két hónap múlva az első tiszt állt az ajtóban, mikor hazafelé sétáltam. Apám páncélját és kardját tartotta a kezében. Ekkor feleszméltem és szívem elszorult. Megígértem, hogy hatalmas hadvezér leszek és győzelemre vezetem a népem. Családomban a hagyomány szerint, amikor a fiúk elérték az érett férfikort, be kellett fogniuk a
lovukat aki hű társuk lett az évek során. Én is így tettem.
apám páncélját hordom azóta is, már számtalan csatát nyertem és népem vezetőjévé váltam. Utazásaim során rengeteg társra leltem akik ma is büszkén vonulnak az
oldalamon csatába. Mi voltunk a Magyar Lovagok. Később döntenünk kellett, új barátokat szereztünk. Így találtunk a vihar klán büszke harcosaira és most egy csapatot alkotunk. Bizonyítást nyert rátermettségem és Hadvezérükké választottak. Tudod sok embert irányítani
nehéz dolog. Gondolom rengeteg tapasztalatod van neked is erről. Az ősök és a természet szellemei eddig még melettem álltak és remélem ezután sem hagy el engem ez a hihetetlen
misztikus erő. *"

(Ugyancsak HUmbuk kedveskedett egyszer nekem a következő mesével amit szivesen megosztok veletek:)

"*Őrszemed rohan be dolgozó szobádba.
-Úrnőm! Egy kisebb lovascsapat közelít a palota felé! Mit tegyünk?
-Már is megyek, készüljenek az őrök!
Az őrszem sietve távozik. Benned is felmerül a kérdés, hogy kik lehetnek a lovasok. Vajon összefüggésbe lehet-e ezt hozni azzal, hogy hírnököd hol létéről már 4 napja nem tudsz.Végül a kíváncsiság győz és te is felállsz asztalod mellől, hogy megnézd, kik is valójában azok a lovasok.
Kisétálsz a teraszra, körbenézel, de nem látsz semmit, látod, hogy egyik őrszemed feszülten figyel,
-Mit látsz hű alatvalóm?
-Ott a távolban nézze Úrnő! -Mutat a messzeségbe.-
Tényleg közeledik egy maroknyi csapat, már te is látod őket. -Még elég sok idő beletelt, míg tisztán kitudtad venni az alakokat,- 5 nehézpáncélos fekete lovast látsz, akik 1 könnyű lovast fognak közre. Közel értek palotádhoz, a könnyű lovas nagyon ismerős neked. Egyszer csak! Öröm járja át a szíved, hiszen hírnököd mosolygós arcára ismersz.
Oda is szalad hozzád és bánatosan, elnézést kér amiért ilyen sokáig távol maradt. Te is fel lélegzel, mert már nagyon aggódtál hűséges szolgád testi épségéért.
-Úrnőm! -kiált-
-Hol maradtál ennyi ideig? Aggódtunk már érted!
-Elnézését kérem, de történt egy sajnálatos dolog, és emiatt nem tudtam hazatérni.
-Igen? és mégis mi volt az?
-Ez egy hoszabb történet. Esetleg ha leülne kedves Úrnőm, elmesélek mindent!
Bele is kezd a mondókájába:
Az Úrnő levelével igyekeztem Sir Humbuk-hoz, de hosszú az út és kicsit elfáradtam. Az ismerős út, egyszer csak ismeretlenné vált és akkor döbbentem rá, hogy eltévedtem. Sötét volt,a holdfényben csak árnyékokat láttam és bojongtam hosszú órákon át. Míg nem egyszer csak, egy vadkan ugrott elő a sötétségből, hatalmas agyarai felém meredtek, vérben forgószemekkel nézett velem farkasszemet. Ekkor lovam nagyon megrémült, és egy szerencsétlen mozdulattal, le is dobott a nyeregből. 4-5 percig meredten bámultunk egymásra. Egyszer csak elkezdett felém közelíteni, szaladni kezdtem. Nem tudom, hogy meddig futhattam, de utólért és felöklelt. Elvágódtam, mire magamhoz tértem megint elöttem volt. Egyszer csak, a sötétségből felbukkant egy fekete lovas. Villám alakú kardja ezüstösen csillogott a holdfényben. A vadkan megint nekem rontott, de mielőtt elért volna a lovag hatalmas erővel lesújtott.. Becsuktam a szemem. Félelmetes vonyítással esett össze az állat, és a szívem összeszorult.
Kedves hangon megszólalt a lovag:
-Megsérültél?
-Beütöttem magam..
-Ne félj mostmár biztonságban vagy. Gyere ülj fel a lovamra.
Ő leszált és felültetett a lovára. Hosszú séta volt, míg elértük a falut. Ott várt Sir Humbuk is. Kedvesen és aggódva nézett. Azonnal ellátták a sérüléseim és
lepihentem. Másnap érdeklődve hallgatta a történetem. Mint kiderült egyik tisztje mentett meg, aki éjjeli őrjárata közben talált rám. Mellém rendelte 5 legjobb katonáját, hogy
épségben kísérjenek haza. Most itt vagyok. Mozgalmas pár nap volt mondhatom.
-Jaj igen!! -felkiált!-
Még egy levelet is küldött. -Át is adja neked-*

Kedves Aurigorn.

Bocsáss meg, hogy megvárattalak levelemmel.
Hosszú fárasztó csata volt, miután írtam neked utoljára. Őrszemeim jelentették aznap, hogy
egy barbár hordányi germán, fosztogatva, rabolva halad a vidék felé, melyet annyira szeretek!
Nem hagyhattam hű alatvalóimat védelem nélkül és máris lóraszálltam. Kilovagolt a sereg. A peremvidéken szembe kerültünk velük. Csendben megilletődve néztünk egymással farkasszemet. Sajnálatos módon látványunk feldühítette őket és azzal, hogy útjukat álltuk esély sem volt a
békés rendezésre. Csendben lovamon ülve néztem ahogy felénk szalad 1000 Germán. Egyszer csak kirántottam kardom és már nem volt visszaút! A két sereg egymásnak esett. Mi kicsit jobb helyzetbe voltunk, mert páncéljainkon nem ejtettek sérülést a fegyvereik. Sajnálatos módon
még is vesztettem el barátokat, hűséges testvéreket a csatában, melybe oly büszkén lovagoltunk csapatommal. Vannak csaták amiket meg kell vívni, elesett társaimat hősi
halottakhoz méltón kísértük a túlvilágra. Egy Germán sem tért haza. Szívem sötétségbe borult, hiába ellenség, akkor is. Megsajnáltam őket. Nagyon rémisztő látvány volt a sok mereven fekvő test a fűben. Miután hazatértem elküldtem pár katonámat őrjáratozni, félve attól hogy ellenséges germán csapatok vannak a közelben. Ekkor talált rá elsőtisztem a megrémült és megsebesült hírnöködre. Szerencsére nem volt komolyabb baja, csak egy kis
sokkot kapott. Hamar talpra állt és beszámolt nekem az eseményekről. Remélem mostmár jobban van, és kiheverte az őt ért rémisztő támadást. Mindenesetre elküldtem 5 legjobb katonámat, hogy kísérjék haza épségben.

Üdvözlettel:

Humbuk"

Ha vannak még e díszes klánban hasonló "bolondok" mint mi Humbukkal annak is szivesen olvasnám a történeteit.

HÁt egyenlőre ennyit a nosztalgiáról, hamarosan beszámolok majd egy érdekes eseményről is, ami a klánnagytanácson zajlott.

Aurigorn

Üdvözlet mindnekinek!

Mivel sikeresnek ítéltettek a meséim, Murci úgy döntött nyit nekem egy új ablakot, ahova csak én írhatom be a meséimet. Így hát már nem csak szűk körben az ÉKES élvezheti azokat, hanem mindenki akinek tetszik. Hogy ne kelljen sokat várni úgy gondoltam megkapjátok az eddig írta meséket, (az Ékes tagoknak ugye ezek már ismerősök lesznek a belső fórumból).

Sajnálattal vettem, hogy más nem is írhat ide, mert azért néha jól esik egy kis bíztatás, meg elismerő szó, de ezeket akár privátba is szivesen fogadom, ha valaki mindenképp ki szeretné fejteni véleményét (had hízzon a májam )

Aurigorn Hugó

Nos akkor az egyik ilyen történet, még régebbről való, gondolom sokan emlékeztek még arra az ominózus napra, amikor az S3 szerveren visszaugrottunk egy nappal, ennek ispirációjára készült a következő:


A nap amit elfújt a szél.

CSendes volt a nap, mindenkinek szorgosan dolgoztak a munkásai. Az asszonyok a búzamezőkről hazatérve ebédet főztek családjuknak. Vegyes kis falu volt, a férfiak között volt ki épp a bányákból tért hazafelé, vagy fákkal megrakodva tértek haza az erdőkből, vagy téglakkal az agyagbányákból.
A gyerekek visongva játszottak az udvaron és szájtátva figyelték ahogyan a bátor katonák visszatérnek zsákokkal megrakodva csatáikból, és heves csókokkal halmozzák el asszonyikat a viszontlátás örömére.
Kicsiny falvamban nagy volt az öröm, megérkezett az új fegyverkovács is. Nagy elvárásokkal vártuk már mindannyian, nem lesz könnyű dolga, mert nagyapám hagyatékát folytatja majd, aki kitűnő kovács volt a maga idejben.
Este a követek is megérkeztek és jelezték, hogy jól haladunk Travián bolygó rangsorában, már átléptük a bűvös 10000-as számot (a rangsorban), már nem kell ahoz sem sok, hogy a legjobb 9000 között legyünk Smile
Híreket hoztak más falvakról is, volt némi furcsaság is amiről beszéltek, furcsa berregő motoros ördögmasinákról, amikkel más falvak rendelkeznek. Sokan csak lemondóan intettek azzal viccelődve hogy a követeknek biztosan agyukra ment a hosszú út, a gyereknek viszont nem számított, hogy igaz-e vagy sem, ők a meséért rajongtak.
Tudtam, hogy néhány falu rendelkezik már ilyenekkel, és megmondtam népemnek, a fejlőds megállíthatatlan, hamarosan nekünk is lesznek motoros masináink, amikkel a katonák gyorsabban tehetik meg a távolságokat. De amíg az nincs addig is be kell érni egy két lóval.
Egyenőre csak a követeknek voltak lovaik, hogy gyorsan tudják szálítani a híreket, azokat is más falvaktól béreljük, de hamarosan nekünk is lesz lovardánk, igértem bizakodva csekély lakosú falvamnak.
Boldogan tértek nyugovóra a kimondottan csendes és nyugodt napon a falvam lakosai, mint oly sokan mások még Travián Bolygóján. Terveket szőttem, magam is, hamarosan megépül az éttermem, és pékségem, megvendégelhetjük Klántársaim katonáit, kereskedőit. "Nagyon szeretik a krémest"-gondotlam.
De ami ezek után következett arra senki nem számított.
Éjfelet ütött az óra és a gonosz erők készülődni kezdtek. Rég óta tartalékolták erőiket, elaltatva a gyanut a népek szívében, kik nem is selytették hogy ezen az éjszakán oly sok minden meg fog változni.
Sötét megmagyarázhatatlan felhők gyűltek a Bolygó szivében és megindították elsöprő erőiket. A szél feltámadt és orkánokká terbélyesedett, kezdett szétterjedni. Két óra sem telt bele és már a fél bolygót beterítette az a mindent megváltoztató sűrű felhő, a szél süvített fákat tépett ki a helyükről, a kitermelt közeteket porrá morzsolta nagy ereje, épületek dőltek össze szörnyű erejétől, megzavarta a kereskedőket és katonákat kik épp úton voltak, és megváltoztatta irányukat.
Órákig tertotta rettegésben Travián Bolygó lakosait e szörnyű szélvihar. A fákat kitépő szél süvítő hangja félelmet keltett az emberek szívében kik ilyen hangokat nem hallottak még sosem ilyen erejű szélvihar sosem tombolt még ezen a vidéken.
Félelmetes morajlások dörgések és rombolások zajai szűrődtek be a házakba a gyerekek felsírtak, az állatok szédszaladtak. A nők könnyeiket nyeldesve próbálták csitítani kicsinyeiket. A férfiak próbáltálták menteni ami menthető.
Majd ahogyan jött el is távozott a vihar vagával víve sok értéket, és káoszt hagyva maga után.
Reggel újra felsütött a nap és az emberek látták, hogy új nap virrad, újra kell kezdeni mindent, betölteni mind azt az űrt amit a vihar okozott.
Travián Bolygó népének emlékezetében mindez úgy maradt meg, hogy ez volt az a nap, melyet elvitt a szél. Új időszámítás kezdődött.

Aurigorn Hugó

Eljött az idő, nagy dolgok elé nézünk. Tanácskozások folynak nap mint nap, seregek ezrei vannak mozgósítva, senki nem nyugodhat, kereskedők hada szaladgál naponta többször a falvakba, minden irányba. Többször fordulnak, hogy mindenhova elegendő anyagot szállítsanak, nincs pihenő. Az építők a legszükségesebbre korlátozzák a tevékenységeket, magtárak, raktárak, kereskedelni központok, búzafarmok, kelendőek a fenyver és páncélkovácsok is mostanában, még az inasok is egész nap ütik a vasat, nincs pihenő.

A falvakban feszültségek vannak, valami nagy dolog készül, ezt persze nem csak a saját és szövetséges falvakban érzem, az ellen is serényen dolgozik.

Eljött az idő, egy nagytanácskozásra. Az összes klán képviseltette magát. Siegfried mint az ÉKES kláncsaládok veletője kegyesen felajánlotta, hogy egyik falujában egy díszes tanácsteremben megtarthatjuk a natarok eljövelével kapcsolatos első nagy tanácskozást.

Mindenki ott volt ki számít, a klánvezetők: Sigfried, Stekken, Basil Fawlty, Elvár, Garai, Morbon, Edvárd, Csicsee Van4k, Nitike,Wayman, TCS, Gangeszi ifjú,Bézé, Atrox, rekuzzz, rettenetes, tiens, mzoli89, Eleskard, vz.xy, voodoo, Kingston, Életke, Tibor71, Murci, Jaker, DruPapi, Zsuzsa, schwartz, Kisdanka, lenin, Blondy (a felsorolás spontán, senki ne vegye zokon, jah és remélem jól irtam le minden nevet, bocsi, ha véletlenül valamit elírtam)

A vezetők foglalták el a tanácsterem közepén, körben elhelyezett székeket, egy szélesebb nagyobb körben pedig ott ültek mögöttük tanácsnokaik, diplomatáik, hadurak és nagyurak, avagy hölgyek, és azoknak bizalmi emereik, többek között: atti1000, fenyo, Serenity,Atesz a HUN, jancsi007, Predator, Busi, Atina, Panka Birodalma Téboly, Pallas Athéné, Kaccc, deeper, Hero, Angyalok földje, pgergo, Traviános, morbon,Elvár, Gubabácsi, Mercurius, maxi343, ajtó, v1rush, painkiler, hubabubba, ATom0728, romolus78, Vida, Naras, Lucius Verus, Kaszi, Stefi, blackwolfangel, Ali3n, Unglutuf, Gulie, uriszabo, Rock Free, Mallior, oroszlantango, rollerball, adiani, Ozek, TYGRIS, Smordogh, Carnifex, Hema, sceptical, WC deszka, shaddy1027,Szania, fuddle, Zero, All Johara, quiks, adamó, Suhanó, Béke szigete. (megintcsak spontán felsorolás, senki ne vegye zokon hogy nem elsőnek másodiknak... írtam.)

Nagy volt a nyüzsgés. Mindenki izgatott volt, ilyen nagyszabású összejövetel még nem volt az ÉKES történetében. Szolgák hada leste a vezérek, tanácsosok minden szavát, és leste a díszes felvonulást, annyi szép páncélt, vértet, csillogó fegyvereket, díszes ruhákat még ők sem láttak, pedig Sigfried birodalmában bizony megfordult már jópár vezér barát és ellenség, harcosok, és egyszerű népek, mégis nagy volt az ő izgalmuk.

Sigfried közvetlen közelében ült két helyettese:Tibor71, Murci, mellettük a hadvezérek: Stekken, Basil Fawlty, Elvár, és a többi Ékes kláncsalád vezető:Voodoo, Garai, Morbon, Edvárd, Csicsee, Van4k, csak utánuk következtek a többi klán vezetői. Mikor már úgy tűnt mindenki megérkezett, Sigfried felállt. Méltóságteljes megjelenése, bölcs tekintete rendre intett mindenkit. Kimagasodott a tömegből, germán díszes, harcos sisakja méginkább kiemelte alakját. Rövid hallgatás után a tömeg is elhallgatott, még a légy zümmögését is lehetett hallani annyira fülelt mindenki.

- Köszöntelek benneketek, bölcs vezérek, bátor harcosok! - Hangja határozott, magabiztos volt, tiszteletet parancsoló, viszont köszöntötték a többiek.- Eljött az idő, hogy megmutassuk, kemény fából faradtak minket, nem dőlük el az első széltől, nem törünk meg az első rohamoktól! - éjjenzés hallatszott.- Sokan messziről jöttetek, azért nem húzom az időt. Eljöttek a Natarok, s mi sikeresen befoglaltuk 2 falujukat is, de ez még csak a kezdet. Van néhány olyan fontos tényező amit figyelembe kell vennünk, náhány olyan fontos kérdés amit mindenképp meg kell hogy vitassunk mielőtt továbblépünk. Hadi stratégiák, a bevédések, az állandó utánpótlás, mind nyersanyag, mint katonák szempontjából. A legkissebbek is segíthetnek és senkit nem becsülhetünk alá, mert akár egyetlen ember is eldöntheti a végső harcok kimenetelét.- kissebb hangzavar támadt, voltak akik mélyen egyetértettek, voltak akik úgy gondolták, azért van akinek nagyobb szerep jut mint másoknak. Megindultak a viták, és ellenérvek, de Sig nem hagyta elfajulni a helyzetet.

- Örömmel tölt el, hogy mint itt vagytok, de nem akarom, hogy most azonnal belemenjünk a dolgok fejtegetésébe. Most inkább menyjetek mind, pihenjetek le, egyetek egy jót, és este egy kissebb tanácsteremben várom csak a vezéreket, hogy mindent pontosan megvitassunk, addig a tanácsnokok is megbeszélhetik egymással vitás ügyeiket, elmondhatják egymásnak álláspontjukat.

Eljött az este, és már nagyban folytak a viták a vezérek között. Egy két dologban mindannyian egyetértettek, másokban viszont nagy ellentmondások mutatkoztak. Épp egy parázs vita közepette, kopogtattak a tanácsterem ajtaján. Az ajtó kinyílt, és egy idegen nézett be közéjük és azt mondta:
-Kukucs! Jó helyen járok? - Sok mérges szempár villant felé, de mintha észre sem vette volna. Haragos vezérek és hadurak felháborodva konstatálták, hogy egy teljesen idegen alak merészkedett a titkos megbeszélésükre. Mit képzel ez magáról, hogy kerül ide, mikor meg lett mondva a szolgáknak és őröknek, hogy senki sem jöhet be amíg a tanácskozás folyik.

- Ki maga és mit akar? - szólt szinte gyilkoló hangnemben a birodalmak ura. Ezt persze az illető bárotításnak vette, és beljebb merészkedett.

Nagyon furcsa kinézete volt. Ilyet még senki sem látott. Fekete kabátka volt rajta meg egyenes vászonnak tűnő nadrág, de sem vért, sem köpeny sem páncél nem volt rajta, de még egy árva kard vagy tőr sem lógott az oldalán, nem is tudja szerencsétlen milyen veszélyes így bóklászni manapság, egyesek már szinte megsajnálták. Az egész ruházata olyan volt, hogy nem tűnt sem melegnek, sem kényelmesnek, mint utóbb kiderült a furcsa alak ezt a fajta ruházatot úgy nevezte, hogy Armani öltöny, folyton hangssúlyosabbá tette, hogy Armani, pedig senki sem értette miről beszél, és bár úgy tűnt, ő erre nagyon büszke, az biztos, hogy még a faluban sem talált volna olyan hülyét aki hajlandó lett volna cserélni a gúnyájával.

Minden esetre nagy feltűnést keltett, el is kezdődött a találgatás, hogy vajon ki fia borja lehet.

Közelebb lépett Sigfriedhez, nagy vigyorral a száján, a kezében egy füles dobozkával, az is igen furcsa volt, mivel nem tudtuk mi az többen védekező pozícióba léptünk, ez meg csak közeledett, meg vigyorgott mint egy vadalma:
- Had mutatkozzam be: Mr. Script vagyok, PR managger. Sokat hallottam már magukról, és sok információt gyüjtöttem már be, - közben odalépett az asztalhoz, és feltette a furcsa dobozkáját, és felpattintott valami zárat. Na erre már Sigfried is kirántotta karjádját és a jövevény nyakának szegezte.
- Honnan tudsz te rólunik bármit is? Kém vagy talán, mert hívhatom a hóhért! Beszélj ki küldött, miféle álmányos furmányos haláldobozaid vannak?
Az alak nyelt egy nagyot, de még mindig nem rohadt le az azcáról a mosoly, két ujjal összecsippantotta a kard élét, és egy picit távolabb tolta azt a nyakától.
- Nem kell itt heveskedni uraim, és hölgyeim. Segíteni jöttem. Nincs nálam fegyver, az aktatáskám is csak papírokat tartalmaz, statisztikát, számolásokat, összegzéseket, terveket, nem kell itt idegeskedni, csak hallgassanak meg.
- Ki küldte ide ezt a bolondot?- Érdeklődött Voodoo
- Menyjen és szórakoztassa a pórnépet a maskarájában, a főtérre való a cirkuszosok közé! Nem érünk rá ilyenekre, mikor itt vannak a natarok és fel kell építenmi a csodát!- szólt Van4k ellentmondást nem tűrően.
- Minek bajlódunk vele, vegyük le a fejét mielőtt bajt csinál- mondta Stekken.

-Na de Uraim kérem!...- ekkor Voodoo ugrott fel és szegezett kardot a nyakához, kicsit érzékeny volt rá, ha férfinek tekintik, mire a jövevény kissé elfúló hangon kiegészítette- és hölgyeim... Legalább adjanak 5 percet amíg elmondom amit tudok, segíteni jöttem.
-Talán mégis meg kéne hallgatni- javasolta Edvárd egy külügyes diplomatikus hozzáállásával, habár továbbra is gynúsnak tűnt az alak.- mi van ha valamelyik szövetséges küldte ezt a bohócot.- Kérdő szemek szegeződtek Sig.re.
- Rendben - fordult oda a fura figurához.- Kapsz 5 percet, de ha nem találom fontosnak azt amit mondani akarsz, kivágatom a nyelved, hogy többet ne zavarhasd meg a vezérek tanácskozását!
- Köszönöm, nem fogja megbánni, garantálom. Akkor el is kezdeném. Felmérések alapján meállapítottuk, hogy az önök stratégiája nem megfelelő...
- Had vágjam ki most a nyelvét mielőtt folytatja a sértegetésünket vezérem- ugrott a nyakához Murci, - még hogy nem jó a stratégiánk, mit tud ez a nyápic alak az egészről.
- Ne heveskedjünk kérem, ne heveskedjünk, nem értem minek kell folyton ezeket a pimitív szerszámokat előrángatni, különben is ezek olyan élesek még a végén megvágnak vele valakit. Na had folytassam.- Murci még mordult rá egyet, de hátralépett.
- Én most nem az önök hadi stratégiájáról beszéltem, ahhoz nekem közöm nincs, biztosan nagyon ügyesek a katona urak és hölgyek, most még nagy a lelkesedés, hú de jó megjöttek a natarok, de ez nem lesz mindig így, - kinyílt az aktatáska, előkerült egy halom papír - a statisztikák alapján a másik szervereken, a csoda építése folyamán mindig vannak holtidők, mikor megcsappan a kedv, a lelkesedés, a játékosok elkezdenek panaszkodni, hogy küldözgetni kell nyersit, meg halnak a katonák, gyártani kell katákat.- és csak folytatta és folytatta, számokkal jött meg adatokkal, és ahogy végignéztünk az arcokon megnyugvással törltött el, hogy úgy látszott senki sem érti a szavát, kivéve Waymant, aki csak legyintett és halkan megjegyezte:
- Ismerlek már téged Mr. Script, mint a tenyeremet, nekem már nem tudsz újat mondani...
Az öt percből 10 perc lett, és minnél tovább folytatta annál inkább úgy tűnt, hogy mindenki kezdi elveszteni a fonalat, de már nem tiltakoznak, nehogy nagyon feltűnő legyen, hogy nem értik. Mr Script is észrevette, hogy nem stimmel a dolog, hát megpróbálta lefordítani a dolgot úgy, hogy mindenki megértse:
-Fontos dolog a PR, a reklám, az hogy hirdessétek magatokat, hogy beszéljenek rólatok az emberek. Ki kell alakítani egy pozitív képet, a konkurenciánál, vagyis akarom mondani az ellenséges hadseregek körében is, meg azok szemében is akik elméletileg szövik.
- A felét nem értem annak amit mond, de az a sejtésem, hogy most a szövetségeseket sértegeti- Szólt közbe Csicse.- Én türelmes vagyok, és megvárom amíg befejezi, de utána engedd meg nekem Sigfried hogy eljátszadozzam vele. - villant meg a szeme csintalanul, mire Script összébb húzta magát.

-Jó lenne nektek valami szlogen, - bátorodott fel újra, és a nagy erölködésben még a nyelvét és kidugta. - Fontos a kommunikáció, hogy beszámoljatok a többi őrmesternek is a fejelményekről....
- Na jó nekem ebből elegem van- állt fel újra Stekken- ez itt piskótának néz minket, engedjétek meg nekem, hogy legalább az egyik kezét levágjam, attól kicsit megnyugodnék.
- Engem viszont kíváncsivá tell, hülye nyelvet használ, de kezd valami értelmeset is mondani, - intette le Sigfried.- Hogy lehetne lelkesíteni a kissebb Klántagokat?
- Klántagok, na ez a szó sem jutott eszembe, mi mindig csak játékost használunk- mormogta még az orra alá- Na szóval, be kell számolni a KLÁNTAGOKNAK arról, hogy mikor mi történik, hogy érezzék úgy hogy ők is részei, hogy be vannak avatva, az ilyen titkos társaságok, meg megbeszélések, már olyan uncsik, de mindegy felőlem, szóval a lényeg a légyeg. Tudatosítani kell bennük, hogy egy fontos társasághoz tartoznak, mi a neve a cégetekek?
- Hogy minek mi a neve? - érdeklődött Garai, és erősen koncentrált, hogy ne látszon rajta, hogy elvesztette a fonalat.
- Ennek a csoportnak akik vagytok, van valami nevetek nem?
- Ékes!?- válaszolta bizonytalanul, nem volt teljesen egyértelmű a kérdés, de másoknak sem.
- Ékes, hm... ez jó, ennek jó a hangzása, mi lehetne a szogen, mondjuk, Mi vagyunk az Ékes, fenn az ég is kékes.
- Mi hadurak vagyunk nem pillangókisasszonyok, hogy az égen repkedjünk...
- Valóban ez nagyon gyenge, pillanat mindjárt jön valami jó, mondjuk, Ékes aki mindenre képes! Ez meg talán túl nagyképű nehogy még valaki vérszemet kapjon, és bebízonyítsa az ellentettjét. Inkább valami egyszerű kéne, valami amit mindenki megért, és mégis tudatosul, hogy ő ennek az Ékes csoportnak a tagja, és hogy ezért küzd....- erősen törte a fejét, a többiek is, hogy hogyan szabadulhatnának meg tőle.- Megvan a legegyszerűbb a legjobb, "Hajrá ÉKES!" Ezt könnyen megjegyzi mindenki és ordibálni is lehet a tömegekben, lehetne gyártani pólókat, promóciós tollakat, meg ilyenek.

Többen is összenéztünk a háttérben, próbáltunk valami értelmet keresni a szavaknak amit ez az ember használ, de mivel idegen volt számunkra, nem tudhattuk biztosra, hogy sérteget-e vagy csak egyszerűen bolond, de az volt az érzésünk, ha szegényt hagyjuk, hogy elmondja amit akar, talán gyorsabban távozik.

-Kidolgoztam egy tervezetet hogy lehetne hatékonyabb a lelkesítés. Minden héten írni kell egy levelet és minden tag kapja meg. Abban számoljatok be arról, hogy mi történt az elmúlt héten, hogy haladtok, mik a tervek, és a feladatok, és írjátok oda mindig, a végére, hogy Hajrá Ékes! Ez majd lelkesíti őket. Mindenkinek ezt kell használni az összes vezér mikor körbeküldi az üzeneteker a falvakba, akkor írja a végére azt, hogy Hajrá Ékes! Minnél többször használjátok, annál inkább tudatosodni fog a játékosok...akarom mondani a Klántagokban, hogy ők az Ékes cég alkalmazottai. De van még egy csomó ötletem, ez csak egy volt a sok közül. Na na, na, milyen voltam, felvesznek? Vezér úr, kérem! épp állást keresek.....

(függöny)


Nos kedves gyerekek, szerintetek mi történt? Vajon megfogadták a vezérek a tanácsokat, és felvették udvaribolondnak, vagy talán kivágták a nyelvét, levágták a kezét miegymását?
Ékes tagok azt hiszem tudni fogják rá a választ, ha nem, olvassátok vissza a klánvezérek leveleit.
Aurigorn Hugó

U.I.: természetesen a párbeszédek csakis az én agyam szüleményei, elképzelésem sincs róla, hogy hasonó szituációban hogyan reagálnának a fent említett személyek, és remélem nem bánják, hogy felhasználtam a neveiket ezen felvonás "eljátszásához", azoktól is elnézést kérek, akik esetleg keveselték a szereplést
Ha valakinek nagyon tem tetszett hogy megemítettem, kérem szóljon, és többet nem teszem.
HAJRÁ ÉKES!!!!

Curseteen Black
Nyugodt reggel volt ma is. Rendeztem a faluk ügyeit, katonák átcsoportosítása a Világcsodákba, kereskedők küldése, búza beszerzés, ilyenek, fel kell készülni lassan az utolsó nagy csatára, az utolsó órákra, hát nem könnyű, de az élet nem áll meg, bár teendőink más jellegűek mint korábban, mégis mindennap enni kell, aludni, és elvégezni mindenkinek a dolgukat a ház körül.

Nyogodt napnak indult, leszámítva, hogy az ég kissé elborult, és a villámokat nagy menydörgések kisérték. Szeretem az esőt. Kinézek az ablakomon, és azt látom, mintha a természet felélénkült volna, feléledt, szinte lélegeznek a fák, ahogyan a csendes esőcske lemosta róluk a port. Az emberek visszahúzódtak házaikba, a kutyák meglapultak valami számukra biztos helyen, elrejtőzve a számukra oly félelmetes hangoktól, az ég haragjától.

Lélekszakadva érkezett egy futár, szinte feltépve ajtómat, bejentés nélkül, ezét el is komorulok kissé, de szegény úgy zihál, hogy mentegetőzéshez sincs elég leveője. Leültetem, a cselédekkel hozatok, egy kis friss vizet, és megnyugtatom, hogy amíg nem kap levegőt, addig nem fogom megérteni amit mondani akar, de addig a pár percig csak nem dől össze a világ, hát nyugodjon meg, had tudjam meg végre, mi volt olyan fontos.

Beletelik valóban pár perc, és még mindig ziháltan, de belekezd mondandójába:
- Úrnőm, Sárkányt láttak a határban! - vág rögtön a közepébe, teljesen komoly megrettent arcal, Én viszont nagyon elkomorulok, és kissé túljátszott haraggal rámordulok:
- Ezért voltál képes berontani hozzám, kopogás és bejentés nélkül?...
- Na de úrnőm...
- Hogy humiféle ijedős parasztok megláttak egy fekete felhőt és azt képzelik hogy sárkány? Hol élsz te, Travián bolygóján ha voltak is valaha, már rég kihaltak a sárkányok, legfeljebb a ijesztgetős gyerekmesékben élnek még!
- De...de...
- Hidd el nekem ha mondom, Travián bolygóján nincsnek Sárkányok!- kiáltottam már tényleg haragosan, és mintegy végszóra, meghallottam valami eddig ismeretlen talán állati kiáltást, a sárkány ordítását, s ha ismerném a sárkányokat, azt mondanám, ez talán nem is félelmetes ordítás, inkább segélykiáltás, de mivel nem ismerem őket, kicsit elfehéredtem, és közben meghallottam, az emberi sikolyokat, a menekülés és pánik hangjait, arcomról lefagyott a düh, és elnézéskérést rebegve a futár felé már utasítottam is hogy hagyjon magamra, és hívja ide a tábornokokat, szóljon hogy készüljön a legrosszabra mind, ki él és mozog. És utólag még odaszóltam neki, hogy azonnal szóljanak Curseteen Black-nek a falusi boszrkának, mert ha tényleg boszorkány ő talán tud nekünk segíteni, nem beszélve arról, hogy őt (a hugomat) mindig ki szoktam kérdezni, kikérem a véleményét, ha neház döntés előtt állok.
És akkor egy nagyon rövid időre magamra maradtam, és megpróbáltam megemészteni, a tényt, hogy falvaim határában feltűnt egy sárkány.
Egy igazi valódi sárkány. Józan eszem végigfuttatta a lehetőségeket, hogy mik történhetnek. Felégetheti a mezőket, megölheti az embereket, akik iránt felelőséggel tartozom, de még ha csak az állatokat tizedeli meg, akkor is olyan félelmet kelt az emberekben, hogy biztosan mindenki a halálát kívánja majd és el akarják pusztítani, a hadvezér és kissé számító énem viszont azonnal arra gondolt, hogy ha valahogy a magunk oldalára tudnánk fordítani egy legyőzhetetlen csapatunk lenne, gyermeki énem és szívem viszont újjongva fogadta a hírt, hogy végre életemben először láthatok egy igazi sárkányt, egy valódit, és már előre sajnáltam mikor belegondoltam, hány lovag fogja megpróbálni legyőzni őt, és hányan fogják pusztulását követelni, amit én viszont nem szeretnék látni. De ha gonosz, ha pusztító, akkor bizony nem maradhat.
Heves szélvihar csapkodta az ablakom, és mikor már olyan erős volt, hogy a széllökés kitárta a szárnyakat, meghallottam a szárnysuhogást, és rájöttem, ez nem pusztán a szél, ez a sárkány volt. A széllökések lassan erősödtek, majd egy tompa puffanást követően abbamaradtak, tudtam földetért a közelben. Ugyanebben a pillanatban mögöttem kivágódott az ajtó, és mindenre felkészült bátor harcosok élén betoppant a szobába hugom, s mikor visszafordultam az erkélyajtó felé egy szomorkás szem nézett be az ablakon.

Félelem és csodálat járt át, az adrenalin eljutott a szivemig, és kétszer olyan gyors dobogásra késztette mind eddig, pedig nem mondhatnám, hogy nagyon nyugodt lettem volna ez idáig is.
Húgom mellém lépett, megfogta kezem s mikor ránéztem láttam mosolyog. Mindkettőnket fogva tartott az a vörös szem, s nem engedett el, s mi csak ott álltunk bámulva a csodát. Rettentő éles hangja rezzentett össze mindet, és zökkentett ki a kábulatból, s bár szinte fülsiketítő volt, mégis inkább hangzott segélykérő rimánkodásnak, mint fenyegető ordításnak.

És ekkor, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, Curseteen ellépett mellőlem, kacsintott és megeresztett egy félmosolyt, majd odasétált, megsimogatta az ornyergét, valami furcsa halandzsát mondott, mintha csak énekelne, majd felpattant a sárkány nyakára, és már csak azt láthattam, mikor odaléptem az ablakhoz, hogy már magasan a felhők között járnak.

Gyors utasításokat, adtam, tábornokaimbnak, hogy senki ne merje megtámadni, levadászni, amíg arra újabb utasítást nem adok, de mindenki tartózkodjon tőle, és vonuljanak biztos helyetke, én viszont kirohantam, és felpattantam, sebes parípámra, és Süvöltő már repített is a sárkány után.

Látóteremben maradtak jó ideig, de ahogy múlt az idő egyre kissebbek lettek, és egyre magasabban szálltak, alig alig volt lehetőségem megpillantani őket, mikor felbukkantak egy felhő mögül, az eső meg úgy záporozott a nyakamba, hogy már fél óra után úgy éreztem magam a nagy száguldásban, mintha úsztam volna, nem is lovon ülnék. Néhány óra megfeszített menet után igencsak elfáradtam, lovam is már tajtékzott, és lassan már azt sem tudtam az izzadságtól, vagy az esőtől ázott átt a ruhám. Lassítanunk kellett, a nyomomba szegődött csapat, ki őrzésemre rendeltek mellém már igencsak lemaradt, hiába Süvöltővel nem tarthatja az iramot akármelyik ló. Egy kissé kihalt tájon sétálgattunk már, sem a sárkányt, sem kísérőimet nem láttam már talán egy órája, de ahogy közeledtünk egy hegyes vidék felé, ismerősnek tűnt a táj. Hirtelen észbe kaptam, hogy ha hugomnak bármi befolyása van a sárkány felett, egy biztos menedékhez irányította, egy olyan helyre, mit csak mi ketten ismertünk egy olyan búvóhelyre, ahol sok időt töltöttünk régen.
Lassú ügetésre ösztönöztem Süvöltöt, és arra felé irányítottam amerre selytettem húgomat és a Sárkányt. Még másfél órámba tellett, mire odaértünk ahoz a hegyekkel ölelt tavacskához egy völgyben, és repesett a szívem, hogy jó volt a selytésem, mert megláttam a sárkányt, ahogy kedélyesen lubickolnak a tóban Curseteennel, aki közben jókat kacarászik. Mire odaértem melléjük, már kint voltak a parton. A sárkány mókásan piros színben pompázott, és esetlenül leült a fűbe hátsó lábaira, mint egy kutya, a melsőket a hasán (vagy inkább pocakján) pihentette.

Curseteen már megint azon a furcsa éneklős nyelven szólt még néhány szót, és intett menyjek közelebb. Odamentem, és megsimogattam, vagy inkább mepaskoltam a sárkányt, és csak álltam ott csodálkozva csodálva a lényt, melyet még csak a mesékből ismertem én is.

Curseteen szólt még hozzá valamit, majd az sarkány a földre ereszkedett, csak a szame nagyobb volt mint mi ketten, Curseteen odahajolt hozzá és megpróbálta átölelni, de ez persze lehetetlen próbálkozás volt, én is megsímogattam, majd nekiiramodott és már a levelgőben volt. Leírt még egy tiszteletkört és már messze magasan szállt, pillanatok alatt olyan magasságba emelkedett, hogy már csak kis denevérnek látszott a földről.
Hosszan, nagyon hosszan néztünk utána, amíg el nem tűnt a látóterünkből, és még akor is kellett egy kis idő mire feleszméltem kábulatomból, és végre meg tudtam szólalni.
-Mi történt?- kérdeztem a boszit.
- Eltévedt.A nyelvünkre lefordítva Álmosnak hívják, elaludt és lemaradt az indulásról, mikor a többi sárkány megindult szokásos vándorútjára.- mondta ő teljesen magától értetődően, és ő is feleszmélve csodálatából megindult a lovam felé.- Elviszel?
- Na, de... na de...- hebegtem - Egyáltalán honnan tudsz te sárkányul?- tudakolom, továbbra is megdöbbenten.
- Hát az ember felszed innen-is onnan is valamit.- mondja őt, majd nyerít egyet, amire Süvöltő válaszol és már fel is pattant rá, persze őt nem veti le a hátáról, mért is tenné, hisz amint látom még a lovakkal is elkomunikál, engem meg itthagyna forrni a saját levemben, hát én egyszer kitekerem a nyakát enneka nőnek, azt hiszi fél szavakkal elintézhet.- Na jössz már? Igérem hazafelé mesélek.- én meg már rohanok is, nehogy itthagyjon.... méghogy felszed innen onnan is valamit....

Hát így esett hogy láthattam egy kicsit léha, vörös Sárkányt.
Jó éjszakát gyerekek!


Aurigorn Hugó

Veszélyes utakon

Hegyes vidék vesz körül, zöldellő erdős hegyoldalak barátságosan tekingetnek felém, lovan határozott léptekkel fenséges tartással visz a hátán, mintha nem is én lovagolnék rajta és én irányítanám, hanem mintha csak megtűrne a hátán, berátsága jeléül engedte volna meg, hogy üljek rajta.
Utazásokkor mindig eljátszik velem a képzeletem, most is elképzelen milyen lehet élni ezen a vidéken, milyen lehet madártávlatból.

Süvöltő is szeret szárnyalni, s mintha csak egyszerre gondoltuk volna, nekiiramodik, és szélvészként suhanunk a lankákon, sörénye ahogy a hajam is lobog a szélben.
Mire testőreim észbekapnak, hogy szeszélyemhez híven már megint magam mögött hagytam a sereget, már jókora előnyre tettünk szert, ami száguldásunkkal egyre csak nő.
Tábornokom okosabb, ő nem követ minket, és a sereget sem utasítja gyorsabb menetre, jól tudja nem azért váltottam vágtára, mert lassúnak találom az ütemet, és sürgetni akarom őket, pusztán csak azért mert az arcomba vágó szél és a száguldás szabadságérzettel tölt el, mert nekem is szükségem van rá, hogy néha kikapcsoljak és magam mögött hagyjam a gondolkat és a felelősséget.

Azzal is tisztában van, hogy előbb utóbb lenyugszom, és akkor úgyis visszatalálok a csapathoz, aki ha megpróbálna felvenni az általam diktált iramot, biztosan sokkal hamarabb elfáradna, és most nem engedhetjük meg, hogy elhasználják a tartalékaikat, kemény, nehéz feladatok állnak előttünk.

Lovammal vágtázunk, s bár nem látom, de tudom, a testőrök is hiába próbálnak minket utolérni, Süvöltő a leggyorsabb paripa a környéken, esélyük sincs és a távolság csak nő. Érzem a lában alatt a táltos izmainak megfeszülését, minden egyes lépésnél, érzem a zsenge füvek és virágok illatát ami körülvesz minket, úgy vágtatunk, mint aki ki akar szaladni a világból.
Fáradhatatlanul robogunk előre, akár a szelet is versenyre hívnánk, néha szinte már csak az elsuhanú szineket érzékelek, az a táj alakjai már elmosódnak.

Együtt mozgunk önfeledten, összeszoktunk már, olyannyira, mintha már nem is két test lennénk, hanem egy összeolvadt lélek, az ilyen ló-ember-szeretetből születhetett meg régen a kentaurok meséje. Hát elképzelem, hogy én is csak egy kentaur vagyok, és hagyom, hogy e végtelen szabadságérzet átjárjon, és hagyom, hogy eljátszon velem a képzeletem.

Elvesztem az időérzékem, csak egy fenséges érzés marad meg, mely bizserget. Szívünk lassan csillapodott, és vele együtt léptünk. Lassan kiélesedtek a képek, kirajzolódtak a fák, az erdőben nyüzsgő állatok is elő-előbújtak, léptünk zaja nem zavarta őket tevékenységükben, nem bánták, hogy meglessük őket.

Lassú sétába váltottunk át, és hamarosan megpillantottam a szurdokot, amely felé tartott az egésze csapat. Árkában ott futott egy kis pakat, ahol kicsit megpihentünk, felfrissültünk. Úgy gondoltam egy nagy fa tövében, kicsit távolabb az ösvénytől nyugodtan várakozhatunk amíg beér minket a sereg.
Le is telepedtünk, pihentünk egy fél órácskát, de tudtam a csapatra még várni kell, lehet akár több órát is, igen nagy előnyre tehettünk szert, nagyon előreszaladtunk. Épp azon gonddolkodtam, talán szunyókálhatnék egy kicsit, mikor Süvöltővel egyszerre felfigyeltünk valami furcsaságra.

Egy fényjátékot láttam a víz felett. Sosem láttam még ilyen korábban, mintha csak bogarak lettek volna, színes fénylő szentjánosbogarak, csak gyorsabbak, szemmel szinte nem is követhetőek, és a szivárvány minden színében pompáztak. A víz felett repültek el a szurdok belseje felé.
- Mi volt az lovacskám, te mi láttál? - kérdeztem tőle, de csak horkantott egyet, ő sem tudta. - A szemem káprázik? A nap játszik velem, és csak csillogtatja a vízcseppeket, vagy talán valami mágiát láttunk? - Lovam megint nem válaszolt, nem is tudom mit vártam, de igencsak bizalmatlanul nézett a jelenség után, engem viszont kíváncsivá tett és csalogatott.
- Gyere nézzük meg, hogy mit láttunk! - Süvöltő, bár kevésbé lelkesen, de követett.
Sziklás talajon léptettünk, száron vezettem hű paripámat, követtük a folyó irányát, s mikor már nem láttam semmit, és fontolóra vettem volna, hogy visszaforduljunk, újra feltűnt a jelenség. Furcsa érzés fogott el. Kicsit a félelem is megkörnyékezett, mégis mint ahogyan a mágnes fogva tartja a vasat, úgy vonzott magához, mintha csak egy néma parancsanak engedelmeskednék.
Már félúton lehettünk a szurdok másik kijárata felé. Selytettem, hogy tábornokom a csapattal nagyjából most érkezhet oda a szurdok bejáratához, és most rendelhet pihenőt, mielőtt a nehéz talajnak nekivágnak, és azért is, mert meg akar róla győződni, hogy ha már nem vagyok ott, akkor továbbindultam, és nem tettem különféle kitérőket a környéken. Habár ez nem jellemző rám, hogy ennyi időre eltűnjek, tudja, ha kitomboltam magam be szoktam várni a csapatot, és ahogy én is úgy ítéltem, hogy a szurdok bejárata jó hely erre, ő is azt hihette ott fogunk találkozni. Biztosan kiküld egy őrjáratot, a környékre, felderítőket, hogy megnézzék merre mehettem, és remélem hamarosan észreveszik hogy továbbjöttem, és nem várakoznak rám túl hosszú ideig, most nincs idő késlekedni, ezt tábornokom is biztosan belátja, és ha nem is talál rá teljes bizonyosságot, hogy továbbjöttem akor is továbbvezényli a sereget. Ezen elmerengtem egy kicsit, de tudtam megbízható ember kezében van a csapat, ha én sosem kerülök elő többet, akkor is célba érnek, és véghezviszik amiért jöttünk. Ezzel megnyugtatva magam és engedve kíváncsiságomnak továbbindultam.

Minnél inkább közelebb kerültem a szurdok kijáratához, annál inkább erősödött az a vonzás-félelem-aggodalmas érzés, és egyuttal, mintha ugyan az az erő kezdte volna elnehezíteni végtagjaimat, egyre többször botlottam meg, miközben az elképzelt cél felé haladtam. Egy erő húzott csalogatott, hogy látnom kell mi van a szurdok kijáratán túl, egy másik erő viszont visszatartott, egy belső hang azt sugallta, nem biztos, hogy idő előtt, látni akarom, azt ami ott vár.

Nehézkes léptekkel, mégis kapkodó sietséggel végre megpillantottam a szurdokot ölelő szikes hegyek vonulatát. A szurdokot mintha hirtelen elvágták volna, és meredeken ereszkedett lefelé, a patak pedig engedelmeskedve a természet törvényeinek alázuhant a mélybe nagy robajjal hangot adva nemtetszésének. Ott álltam a szikla tetején, és ahogy lepillantottam a völgybe, megláttam hova tartottak azok a fénylő borgákára hasonlító valamik.
Keskeny ösvény vezetett le a völgybe, a környező hegyekről ugyan ilyen ösvények és hegyek közti járatok utak húzódtak. A völgy szinte kellős közepén pedig ott ált egy falu, melyben egy csoda épült. Igen messze voltam, de még így is szabad szemmel is látható volt ahogyan kimagadosik a falu közepéről.
A falu körül pedig sereg gyülekezett. A környező hegyek minden egyes ösvényéről, utjáról katonák gyülekeztek, mint egy kiapadhatatlan folyó úgy jöttek az emberek, a nap megcsillogtatta, páncéljaikat, fegyvereiket. Innen fentről az egész csak egy nyüzsgő hangyabolynak látszott. Több ezren lehettek már, és további több ezres seregek érkeztek, körbevették a falut. LÉpteik, menetelésük megremegtette a földet, vibrált körülöttem minden, izzott a levegő, a lenti beszéd hangjai egybefüggő nyügzsgésként, zsivajként szűrődött fel hozzám, félelmetes volt látni azt a sok embert.
Belegondoltam, hogy hamarosan megérkezik az a csapat is, aki vesztünket akarja, és ők sem lesznek sokkal kevesebben mint mi vagyunk, bátor katonák vére fogja áztatni e földet, talán nem is olyan sokára.

A látvány lenyűgözött, és félelemmel töltött el, ugyanakkor bátorságot merítettem a tömegekből, hogy hamarosan mi is csatlakozunk e fenséges sereghez, ehhez az armadához, kik mind azért vannak itt, hogy megvédjék a csodát. Libabőrös lettem ahogy a tömegek félelmetes ereje áthatott és megértettem mit is láttam korábban. MInden egyes fénysugár, mely ott vibrál most a vögy felett, egy egy életet jelképez, egy- egy őrangyal, ki vigyázza lépteink, ki erőt ad a csatában, kit mágusok megerősítve küldtek utánunk, hogy sikeresen térjünk majd haza. Az a sok sok fénysugár szinte egy mágikus burkot képez a vögy fölött, én pedig ledermedve bámulom a csodát, azt az erőt, az ÉKES erejét, melyhez mindenki hozzájárult, kissebb nagyobb csapatokkal.
Oly sokáig állok és ámulok hogy lassan beér seregem, kik hasonló kábulatba esnek amint meglátják, a völgyet. Felpattanok Süvöltőre, és végignézek harcosaimon, bátrak, és hűségesek mind, biztosan sokuknak eszébe jut most családja, szeretteik, ők is érzik, hiába vagyunk sokat, nagy csata lesz itt, és nem ez lesz az utolsó, lehet, sokan nem érik majd meg a háború végét.
Keskeny az ösvény ahol mindünknek le kell mennie, hát felpattanok csodás paripámra, és seregem követ. Méltóságteljesen vonulunk be mi is a völgybe, s csak remélhetem, hogy a most oly fénylő égbolt nem sötétül el teljesen mikor eljön az idő.

Aurigorn Hugó

U.I.: bocsi az ismétlésekért meg a kurta befejezésért, de elfáradtam (szokásos éjszakai műszak), (jah és a helyesírási hibákért is, sosem volt erősségem). Ez afféle szösszenet lett, Hugó féle se eleje se vége szösszenet, hát jó éjszakát gyerekek

Hát bevallom őszintén, ma már nem volt kedvem írni mesét, de mivel tudom, hogy jövő héten nem lesz "kedvem", írni, ezért úgy döntöttem mégis írok ma is egy rövidebb szösszenetet egy kis búzaküldős lelkesítést


Felkel a nap a látóhatárban, első sugaraival a madarakat ébreszti, s mire kinyílnak a nap fényére az első virágok, már úton van egy kissebb csapat, nők is férfiak is, megindultak a falu határból, s a búzaföldre tartanak. Vidám daluk messze száll, s jókedvet csinál. Így énekelnek a lányok s legények, hosszú napjuk még csak most kezdődött el, s éjszaka sokat nőtt a búza, hát aratni kell:

"Búza, búza de szép tábla búza,
Kihajlik a faluszéli útra.
Faluszéli legények aratják,
A lányokat oda csalogatják.

Árpa, árpa de szép tábla árpa,
Közepében van egy rezgő nyárfa.
Rezgő nyárfa most van levél nélkül,
Én meg most vagyok szerető nélkül.

Azért mert én ilyen sápadt vagyok,
Ne hidd babám, hogy én beteg vagyok.
Sápadt vagyok sápít a szerelem,
Nálad nélkül mit ér az életem."

Hosszú a nap, de a kereskedők még alszanak,
hosszú az út, de éjjel újra menni kell, az éhes katonákat etetni kell.
Otthon az anyák főznek mindenféle jót, hogy este fiaik, a harcmezőn jól végezzék a melót
Már felnyergeltek a kereskedők, mire a dolgos nép meghozza a mindennapi betevőt,
a búzamezőkről hazaérve, fáradtan mégis jókedvűen zenélve
érkezik a nagy csapat, s hozza a kaja hadat.

Vidám daluk újra messze száll, mire az est leszáll:

"Két krajcárom volt nékem,
Két krajcárom volt nékem,

Nékem, nékem, volt nékem.

Vettem rajta sok búzát,
Vettem rajta sok búzát,
Búzát, búzát, sok búzát.

Elvittem a malomba,
Elvittem a malomba,
-lomba, -lomba, malomba.

Megőröltem a búzát,
Megőröltem a búzát,
Búzát, búzát, a búzát.

Hazavittem a lisztet,
Hazavittem a lisztet,
Lisztet, lisztet, a lisztet.

Süttem vele perecet,
Süttem vele perecet,
-recet, -recet, perecet.

Megették a gyerekek,
Megették a gyerekek,
-rekek, -rekek, gyerekek.

Az öreg is kívánja,
Az öreg is kívánja,
-vánja, -vánja, kívánja.

Az öregnek nem jutott,
Az öregnek nem jutott,
Jutott, jutott, nem jutott.

Az öregnek nem jutott,
Az öregnek nem jutott,
Jutott, jutott, nem jutott."

Jusson hát a katonáknak, fiatalnak, s az öregnek,
had menyjen hát teli hassal csatába, az a sereg.
Had kiáltsák jó kedéllyel, legyen az nappal vagy éjjel,
Győzni fogunk! Nem is kétes, mert a győzelem édes!
Hajrá ÉKES! Hajrá ÉKES! Hajrá ÉKES!!!!!


Mára ennyi voltam JÓ éjt!

Aurigorn Hugó

U.I.: A rosszabb rímek az enyémek, a jobbakat kölcsönöztem